2007. december 18., kedd

2005. augusztus 29., hétfő, Pedrouso – Santiago de Compostela

Az utolsó nekifutás. Itt már mindenki gyorsabban szedi a lábát, a zarándokok érzik az út végét. Az elmúlt egy hónap hegymászásai és egyéb megpróbáltatásai megedzettek minket: 4 óra alatt lezavarjuk a 21 kilométert, és bent vagyunk a városban.

Nos, megérkeztünk. A katedrális előtti téren boldog peregrinók ölelgetik egymást, elkeveredve a hordákban nyomuló biszbaszárusokkal és a szálláslehetőségeket ajánlgató, fizetett önkéntesekkel. Nem tudom, mit vártam, de semmi különöset nem érzek. Talán az lehet az oka, hogy tudom, előttünk van még 120 kilométer Fisterráig és Muxiáig. Ez is csak egy állomás, tartunk egy nap pihenőt, és indulunk tovább.

Fél órás sorban állás után hozzájutunk a compostelánkhoz, és bezsebelünk néhány kíváncsi/elismerő pillantást a többi zarándoktól az északi utas credentialunkért. Hja kérem, van ennek itten riszpektje. A dokumentumot kiállító lány is érdeklődve kérdezget az északiról.

Az egyik információs irodán megszerezzük a finisterrai úthoz szükséges dokumentumokat, és kiülünk a főtérre megvárni Zsuzsát. Hamarosan be is fut, és mivel csak magyarul tud, elkísérem a zarándokirodára a compostelájáért. Az iroda természetesen most már töküres, mindössze egyetlen peregrino van bent: Raul. Már szinte hiányzott. Azért annyira nem, hogy ne tegyek fel gyorsan álszakállat, bajuszt, parókát, napszemüveget, és ne próbáljam magam minden más módon álcázni. Öt percen keresztül állunk egymástól két méterre, de nem vesz észre. Megúsztam.

Elindulunk a zarándokszállásnak kinevezett dormitórium felé. Rita útközben kapja a telefont: iskolai ügyek miatt azonnal haza kell mennie. Lepakoljuk a cuccost, aztán rohanás vissza a városba, és az otthoniak hathatós közreműködésével nekiállunk repülőjáratokat keresni. Végül akad egy gép Barcelonába másnap hajnalban, majd tovább Pestre estefelé. A zarándokirodán a lányok kedvesek, segítőkészek (csinosak, de ez most nem szempont), pillanatok alatt elintézik az egész jegyvásárlást. Zsuzsa is nagyon rendes: amíg nem volt meg a barcelonai járat, az is szóba került, hogy bérelt autóval viszi el Ritát Barcelonába (nem lett volna drágább, mint a repülő), de szerencsére erre végül nem került sor.

Az utolsó napot dőzsöléssel töltjük, eszünk-iszunk. Megnézzük a katedrálist kívülről-belülről. Kívülről csoda, monumentális építmény. Belülről rettenetes. A szokásos vakuvillogtató turisták hordái hömpölyögnek odabent, ráadásul minden kivilágítva erős fényű lámpákkal… egy újabb cirkuszi sátor, csak egy fokkal marad el a lugói förmedvény mögött. Az istentiszteletbe is van szerencsénk bepillantást nyerni: az óriási füstölőt kötélen ráncigáló papok enyhén komikus látványt nyújtanak, az összegyűltek pedig jobbra-balra ingatják a fejüket, mintha teniszmeccset néznének. Később sorba állunk megérinteni egy csiribiri hátat, csak hogy a megérkezés után esetlegesen felhalmozódott ünnepélyesség utolsó morzsái is elenyésszenek. Ez a végső csapás, halkan nyüszítve menekülünk az épületből. Tudom, szentségtörő vagyok, meg illúzióromboló.

Csak azt hittük, hogy ennyivel megússzuk. A szálláson Raul vár minket, három ággyal mellettünk kapott helyet. Felhangzik a rég hallott „Ritaaaa!!!! Ritaaaaa!!!” Egyedül maradt, a cimborái szétszéledtek, és ő is megy haza holnapután. Nem igazán vagyunk vevők rá, ezért nagyjából békén is hagy minket. A tollamat azért elkéri rejtvényt fejteni.

Rita már este kimegy a reptérre, nem akar hajnalban taxizni. Elkísérem, és a reptéren alszunk néhány órát. Reggel nyolcra érek vissza az alberguébe.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: