2007. december 18., kedd

2005. augusztus 30., kedd, Santiago de Compostela

Baromi lusták vagyunk, ezért Zsuzsával úgy döntünk, nem próbáljuk ki az ingyenkaját a hotelben. Helyette inkább sokáig alszunk, aztán elmegyünk sétálni, nézelődni. Egy szimpatikus peregrinótól infókat gyűjtök a muxiai útról.

A városban végül csak villámlátogatást teszek, mert hideg van, sűrű köd borít mindent, és szemerkél az eső. Mindenesetre a hotelig eljutok, és a recepción készíttetek egy fénymásolatot a compostelámról. Dideregve térek vissza a szállásra – épp időben ahhoz, hogy részese lehessek Raul távozásának. Amikor vissza akarom tőle kérni a tollamat, hirtelen elfelejti minden angoltudását. Legyen vele boldog. Ennyit bőven megér, hogy nem fáraszt tovább.

Alszom egy nagyot, és ismét szerencsét próbálok a várossal, ezúttal már jobb időben. Valahogy nem találom a helyem, idegenül kóválygok a házak között. Egyfolytában az út hátralévő részére gondolok, nagyon mennék már tovább, hiányzik a gyaloglás. Bár nem vagyok vallásos, hol kereshetnék egy kis nyugalmat, ha nem valamelyik templomban? A katedrális szóba sem jöhet, hányingerem van tőle, de sebaj, optimista vagyok, itt minden sarkon áll egy templom.

Bejárom az egész várost, beülök ide-oda, de mintha minden összeesküdött volna ellenem: képtelen vagyok összekaparni magamnak néhány nyugodt percet. Vagy egy turistacsoport csörtet be, vagy a bejárat előtt hangoskodnak a helyi alkoholisták. Végül visszaindulok a főtér felé, hogy egyek valamit. És szinte belebotlom abba, amit kerestem.

A katedrális oldalában, az egyik nyugodtabb zugban egy baseballsapkás, öreg zenész ül az erősítőjén, szája sarkában cigi lóg, és halk jazzt penget a gitárján. Letelepszem mellé a lépcsőre, és vagy háromnegyed órára ott ragadok. Nem beszélünk, csak néha összevigyorgunk; végre nyugi van, és remekül érzem magam. Megkönnyebbülten állok fel, bedobom a gitártokba a zsebemben lévő összes fémpénzt – olyan 6-8 eurót – megköszönöm neki és lelépek. Nem szól egy szót sem, csak apró mosollyal bólint.

Kajálásra sikerül kiválasztanom egy szar és drága helyet, de most ez sem számít. Az albergue előtt Zsuzsába botlok, aki a nyakamba ugrik és megölel. Nem is kell mondanunk semmit (de azért elmondjuk). Csodaszép a város innen felülről. Egy ideig még hülyén vigyorgunk a bejáratnál, aztán felmegyünk elfogyasztani a búcsúvacsoraként funkcionáló almás sütit, amit útközben vettem.

Előkerül még egy magyar, Zsuzsa korábbi útitársa. Ismét egy tőrőlmetszett hazánkfia, igazzy nagyhangú tapló. Olyan, mint egy Raulba oltott Győzike. Kizárólag üvöltve képes beszélni a teremben, ahol mindig alszik vagy tíz zarándok, és ezt is csak azért teszi, hogy Zsuzsát csesztesse. Gyorsan rövidre zárom a beszélgetést, mert már az én pofám ég miatta.

Lekapcsolják a villanyt, a fejlámpám fényénél készülődöm a másnapi indulásra. Vizet töltenék, de pont nincs. Hurrá. Egy spanyol lány szerencsére éppen kajálni indul és felajánlja, hogy elviszi megtölteni az üvegeket, aztán ha visszajön, leteszi az ágyam mellé. Úgy legyen. Alig alszom el, ágytologatás zajára ébredek. A velem szemben lévő két ágy fölött, a plafonból vagy öt helyen csorog a víz. Csőtörés lehet vagy mi a szösz. Heh, az előbb még vízhiány volt, most meg mindjárt átcsap rajtunk a szökőár. Csakhamar előkerítenek valami ügyelőfélét, aki azonnal uralja a szituációt. Behoz egy csomó vödröt, és lehelyezi őket a stratégiai fontosságú pontokra. Mókás kis koncertet sikerül rögtönöznie, egy egész teremnyi peregrinó visít a röhögéstől. Nem bírjuk sokáig, az öt szólamban csöpögő víz hangjaira álomba merülünk.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: