2007. december 18., kedd

2005. augusztus 31., szerda, Santiago de Compostela – Negreira

Fél hétkor kelek, hétre útra készen állok. Éjszaka pofás kis medence képződött az ágyam körül, szerencsére a cuccaim nem áztak el.

A város szélén belebotlok az első peregrinókba: egy német tag megy Fisterra felé a fiával. Nemsokára egy nőt is lehagyok. Ezúttal a megszokott otthoni túratempómban haladok, most már nem kell félnem a vízhólyagoktól, megerőltetéstől és egyebektől. Legalábbis úgy gondolom.

Megállok reggelizni egy caminós bárnál, és nemsokára csatlakozik hozzám a német tanárnő is. Dumálgatunk kaja közben, és bekészítjük az esőcuccokat, mert közben esni kezdett. Optimista vagyok, végül mégsem veszem fel a szkafandert. Az eső folyamatosan szemerkél, 5-6 kilométer után lassan de biztosan kezdek ronggyá ázni. Szerencsére pont beérek egy faluba, ahol a guide szerint remek bocadillót adnak. Be is térek a kocsmába, és rendelek egy kapitális példányt fillérekért. Hiába, Santiagón túl ismét olcsó az élet.

Közben nagyjából megszáradok, és amikor elindulok, megpillantok magam előtt ötven méterrel egy fürge léptű, idősebb peregrinót. Utánamegyek, de csak lassan csökken a távolság. Amikor úgy 20 méterre járok, hirtelen hátrafordul és kiabál valamit üdvözlésképpen. Rögtön látom, hogy hibbant a fazon – természetesen jó értelemben. Ulinak hívják, német, ez a második caminója, és hihetetlen figura. Dúdol, fütyül, énekel, táncol, társalog a kutyákkal, macskákkal, békákkal, vadgesztenyével focizik… szóval szimpatikus arc. A hátralévő kilométereket együtt tesszük meg. Néha megáll, rámutat a legképtelenebb pontokra és közli, hogy onnan remek fényképeket lehet készíteni. És valóban. Galícia legszebb részein haladunk keresztül, és egy idő után még a nap is kisüt. Ismét bekattan valami, ami eddig hiányzott az útból.

Elsőként érünk az alberguébe, de a következő két óra során érkeznek még vagy tízen. Mind németnek tűnnek. Felvetődik a közös vacsora ötlete, és Ulival meg egy halk szavú, kopasz sráccal elmegyünk bevásárolni az esti spagettizéshez-borozáshoz. Beülünk kávézni is egy kocsmába, és az öreg hosszasan ecseteli, milyen kultúrsokk érte Franciaországban: 2,5 eurót kellett fizetnie egy kávéért. Percekig mulat a franciák rovására, aztán megkérdi a kopasz srácot:

– Te honnan is jöttél?

– Marseille-ből.

Uli rám néz, és sanda vigyorral közli:

– Nos, az ember követ el hibákat.

Beesek az asztal alá a röhögéstől.

Mire visszaérünk, tökig tele az albergue, alig lehet mozdulni a zarándokoktól. Egyre furcsább tagok érkeznek: raszta csövestől halálmetálos szipuson keresztül széttetovált, begipeszelt kezű, mellbimbópiercinges hippiig van itt minden. Egy izompólós, Dolph Lundgren külsejű, kefehajú srác hosszan beszél hozzám németül. Türelmesen végighallgatom, majd megkérem, hogy legyen szíves angolul is elismételni. Ennek valamiért nagyon megörül. Azt mondja, olyan németes külsőm van, nem gondolta volna, hogy brit vagyok. Elárulom neki, hogy nem is, hanem magyar. Erre még jobban felvidul, és onnantól kezdve csak „englishman”-nek hív. A fene se érti ezeknek az észjárását.

A vacsora isteni, 8 német, egy francia, két amerikai, és kis hazánk képviseletében én veszek részt rajta. Bolognai spagetti, apró paradicsom (a hospitalera ajándéka), bor, gyümölcs, flan… mindez fejenként alig két euroért. Zaba után kiülünk a ház elé dögleni. Egy olasz srác gitározik, többen énekelnek, össznépi haverkodás folyik. Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól.

Korán lefekszem, mert holnap 34 kilométer vár rám a mai 22 után, és időben el kell indulnom, hogy legyen helyem a következő alberguében. Itt annyian gyűltünk össze, hogy vagy tízen kénytelenek az udvaron aludni.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: