2007. december 18., kedd

2005. szeptember 1., csütörtök, Negreira – Olveiroa

Hajnali hatkor ébredek, képtelenség tovább aludni – mindenki lázasan pakol. Hehe, úgy látszik, senki nem akar a földön aludni a következő szálláson, inkább botorkálnak a sötétben. Szép kényelmesen én is összecsomagolok, negyed nyolcig elücsörgök a lenti fotelben. Tudom, hogy korán akartam indulni, de ennyire azért nem. Amikor útra kelek, még mindig sötét van, de hamar kivilágosodik.

Az első állomás 8 kilométerre egy kocsma, ahol kényelmesen lehet reggelizni. Itt érem utol a hajnalban kakukkoló társaság jó részét. Kaja közben befutnak még egy páran. Hoppá, ezek nem tréfálnak, keményen belekezdtek. Reggeli után én is újult erővel vágok neki az útnak, 1-2 órán belül mindenkit beérek. Most már saját tempómban rohangászhatok, és az előző 800 kilométer hegymászásai is alaposan megedzettek.

Utolérek egy Anette nevű német lányt, és egy darabig együtt megyünk. Hihetetlen tempót diktál, és mindezt úgy, hogy közben folyamatosan beszél. Aztán egy bárnál megáll reggelizni, én pedig a következő kanyar után felállítom magamnak az oxigénsátrat. Mert férfiúi büszkeség is van, ugye…

Néhány kilométerrel később, egy kocsmánál Uli köszönt vigyorogva. Nagyon jól bírja a vén csibész. Leülök mellé, és jó hobbit módjára elfogyasztom második reggelimet is. Hosszan élvezzük a „café con leche” örömeit, és pont induláshoz készülődünk, amikor beesik az ajtón Anette. Miből van ez a nő?

Hosszú betonút következik, ahol megszaporázom a lépteimet és lehagyom Ulit. Nem igazán szeretem az aszfaltot, igyekszem minél előbb túl lenni rajta. Persze nem tudhatom, hogy ma végig ez lesz. Több zarándokkal nem találkozom, elsőként érek az alberguéhez. Utánam tíz perccel Uli. Hihetetlen az öreg, az utolsó 14 kilométeren végig tartotta a tempómat. Vagy talált egy buszjáratot. Esetleg teleportált.

Érkezésünk örömére gyorsan el is határozzuk, hogy látogatást teszünk a falu egyetlen kocsmájában. Az albergue csak másfél óra múlva nyit, a zsákokat ott hagyjuk előtte. Ez Spanyolország, a kutya sem fogja piszkálni őket. Uli gondosan az ajtó mellé állítja a szütyőmet, mellé a sajátját. Ez a sorrend, magyarázza. Hja kérem, a német precizitás. Nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, hozzászoktam a magyar állapotokhoz. Itt viszont a zarándokok szigorúan betartják az érkezési sorrendet. Ahogy jönnek egymás után, szépen sorban leteszik a zsákokat és letelepednek az árnyékba. Az elsőnek itten komoly előjogai vannak. Azon kívül, hogy nem kell sorban állnia, ő alhat a külön ágyon. Whoa. Az ágyat átpasszolom Anettének, mert olyan könyörgő bociszemmel néz, én meg betelepszem az egyik emeletes ágy alsó részére.

A délután folyamán rengetegen érkeznek, a 34 ágy kevésnek bizonyul, előkerülnek a matracok. Úgy határozok, holnap Ulival tartok Muxiába, és csak utána megyek Fisterrába. Nincs kedvem egy újabb versenyfutáshoz (nyóccázakárhány kilométer után vízhólyagom nőtt, röhej). Inkább választom Muxiát, ahová viszonylag kevesen mennek, és néhány kilométerrel közelebb van hozzá Fisterra. Meg azt hiszem, így is van rendjén – a világ végével kell lezárni az utazást. Újabb kocsmalátogatás következik (nagyon rákaptam a tejeskávéra az utóbbi napokban), azután elmegyek lefényképezni a közeli templomot. Az egyik kőkereszt tövében egy olasz lány írja a naplóját. Felnéz és megkérdi, merre találja a kocsmát. Elmagyarázom neki, aztán beszélgetni kezdünk, és valami rejtélyes oknál fogva elindulunk a falu széle felé. Amikor kiérünk a főútra elköszön, és megint megkérdi, merre is kell mennie a becsületsüllyesztőhöz. Fogalmam sincs, mondom, innen már én sem tudom. Höhö, lúzerek egymás közt.

29-en veszünk részt az összegyűlt adományokból készített vacsorán. Egy ausztrál srác mellett ülök, kiderül hogy ő is fordító. Háh, kolléga! Szerencsére nem kérdi meg, milyen nyelvről fordítok, úgysem hinné el. Ő japánról angolra. Perverz.

A vacsoránál Uli a szóvivő; az öreg négy és fél nyelven beszél, és gondoskodik a jó hangulat megteremtéséről. A nap folyamán megtanítottam neki helyesen kimondani, hogy „Egészségedre!”, és most magyarul köszönti a „leggyorsabb peregrinót”. Tapsvihar. Nekem is jár a 15 perc hírnév.

Hogy mennyire nincsenek jelen spanyolok, arra csak akkor döbbenek rá, amikor a hospitalera bejön, mond valamit, és vagy húszan néznek rá hülyén. Végül az egyik amerikai lány vállalkozik a fordításra, de az egyik mondatba a belezavarodik. A hospitalera egy darabig türelmesen nézi, ahogy szenved, majd megunja, és elmondja ő maga – angolul. Harsány nevetés az asztalnál. Remek a hangulat, eszek-iszok, dínok-dánok. Valami fatális félreértés folytán odakeveredem a konyhába, és elkövetem azt a hibát, hogy a saját cuccomon kívül az egyik jenkiét is elmosogatom. A gonoszul vigyorgó zarándokhorda rögtön eláraszt tányérokkal, evőeszközökkel. Bah, kicsinyes bosszú az elsőségemért, de a nap hősének méltósággal kell viselni a megpróbáltatásokat.

Az igazi műsor azonban csak vacsora után kezdődik. A népek kiözönlenek az albergue elé az utcára, El Mariachi előkapja gitárját és kissé hamis énekhangját, egy másik srác furulyázik, a szőke ausztrál pedig egy fuvolát húz elő. Zongorát senki nem hozott? Egy idő után otthagyom az ünneplő tömeget, készítek néhány éjszakai felvételt a templomról, illetve a mellette álló horreókról, és letelepszem a kőkereszt tövébe. Vagy fél órát élvezem a csendet, amikor csatlakozik hozzám az egyik lengyel srác. Udvariasan érdeklődik, min gondolkodom, és hamarosan már a Jagellókról, a rómaiakról és a lengyel-magyar barátságról értekezünk. Ha így haladok, a végén még megtanulok angolul. Fergetegesen jól szórakozunk, aztán egy idő után elbúcsúzik és aludni tér. Én is indulnék, de újabb éjszakai bagoly érkezik templomnézőbe: az olasz lány. Mint kiderül Linának hívják; állítólag ezt a nevet arrafelé szinte már csak az öregasszonyok viselik. Legalább öregkorában nem kell osztozkodnia rajta senkivel.

A szállás egyébként donativós, ráadásul az egész út legcsinosabb hospitalerája lát vendégül minket. Talán rokona lehet a kocsmáros lánykának, az is hasonló kaliberű szépség, és mintha hasonlítanának is egymásra. Ilyen dolgok foglalkoztatják az egyszerű zarándokot…



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: