2007. december 18., kedd

2005. szeptember 2., péntek, Olveiroa – Muxia

Fél hétkor megszólal a telefonom ébresztője, de én fellázadok. Úgyis leválok a tömegtől, Muxiában meg a sportcsarnokban van a szállás, nem kell küzdeni a helyért. Visszadöglök még egy fél órára. Csak a második ébredés után figyelek fel rá, mennyire kiütötte a népeket a tegnapi „túraverseny” a döglesztő hőségben. Mindenki kábán, félálomban kóvályog; már elmúlt hét óra, és még senki sem indult el. Lina az utcán teát főz magának a kis mobil konyhájában. Nők. Visszaájulok a szobába.

Fél nyolckor indulok, már világosodik. Perceken belül utolérem az egyik német házaspárt, aztán Ulit, és… és ennyi. A többiek mögöttünk vannak. A guide-ból tudom, hogy ez a nap sem lesz könnyű: az úton legalább hat olyan település található, ahol van kocsma. Aggodalmam közlöm is Ulival az első bárban, kávézgatás közben. Gondterhelten sóhajt, egyetértően bólogat, de bátran kijelenti, hogy nem hátrálunk meg, a hétszázát neki. Alaposan rákészülünk a megpróbáltatásokra, Uli pipára gyújt. Közben sorban érkeznek a többiek is. Elsőként indulok, az öreggel megbeszéljük, hogy valamelyik kocsmában majd találkozunk. Lelkiismeretesen be is ülök a következő krimóba kávézni, nemsokára jön Uli, de megy is tovább – túl sűrű neki a program, majd egy másik bárban bevár. A sok lebuj között azonban valahogy elkerüljük egymást, és ezután már nem is találkozunk.

Nem sietek, megragadom az alkalmat és kényelmes tempóban, a galíciai tájban gyönyörködve baktatok, de kora délutánra így is legyűröm a 34 kilométert, és hosszú hetek után ismét megpillantom az óceánt. Muxia már a távolból nézve is elképesztő szépségű város. Nem rontok ajtóstól a házba, igazzy ínyenc módjára beülök egy pöpec tengerparti étterembe a település határán kívül, és a teraszról gyönyörködöm a látványban borozgatás közben. Egy hedonista disznó vagyok, zarándokok szégyene.

Tele hassal ballagok be a városba, a vadonatúj zarándokirodában megkapom a „Muxianát”. A szolgálatot teljesítő lány nem beszél egy szót sem angolul, de azért sikerül kiszedni belőle, hogy a sportcsarnokba csak este 7 után lehet bemenni, amikor ő itt bezár. Addig kiülök a partra nézelődni. Nemsokára feltűnik Uli és a német házaspár – nagyjából ennyien maradtunk a tegnapi nagy csapatból, a többiek Fisterra felé mentek. A németek nem favorizálják a sportcsarnokot, elmennek szállást keresni, én pedig bebarangolom a várost. A templom, a sziklák és a tenger nem mindennapi látvány; úgy döntök, itt maradok még egy napot. A lábujjamon lévő vízhólyagot egyébként is le kell mészárolnom, nem árt egy kis pihentetés az újabb hosszú menet előtt. A szállás elfoglalása után (igazi luxushotel meleg vízzel, zuhanyzóval, mosógéppel, matracokkal) fogom a motyómat, és nagy erőkkel kivonulok a sziklákhoz naplementét fényképezni. Két órán keresztül üldögélek a köveken, aztán visszamegyek a sportcsarnokba. Valahonnan időközben érkezett egy spanyol csoport, tőlük próbálok ragtapaszt kunyerálni, de nem beszélnek angolul. Végre rálelek egy olasz srácra, aki érti amit mondok, ő viszont bringás, nincs ragtapasza. Mi a szösz, aki kerékpárral jár, az már meg se sérülhet? Tolmácsolja kérésemet a hispánoknak, akik megszánják a szegény észak-balkáni peregrinót.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: