2007. december 18., kedd

2005. szeptember 3., szombat, Muxia

Mióta júliusban elindultunk, ez a második alkalom, hogy nyugodtan alhatok, ameddig akarok. Amikor kinyitom a szemem, még épp látom távozni Lináékat. Ezek szerint ők is megérkeztek valamikor az éjszaka folyamán. Kényelmesen összeszedelőzködöm, majd kimegyek a partra reggelizni, sirályokat etetni, és megnézni a templomot még egyszer, ezúttal tömeg nélkül. A zarándokiroda csak 11-kor nyit (fene a kényelmes fajtájukat), addigra pont visszaérek. A kislány megnyugtat, hogy természetesen maradhatok és alhatok a sportcsarnokban, amíg csak akarok. Beteszem az irodába a zsákot, és elmegyek shoppingolni. Szégyenszemre az utolsó napra kell ragtapaszt vennem a lábamra, ráadásul a fogam is megfájdult. Mióta az őrangyalom, Rita hazament, teljesen megroggyantam egészségileg.

Az éjjelnappali gyógyszertár zárva. Igaz, hogy sziesztaidő van, na de akkor is… hagyják, hogy a zarándokot maguk alá gyűrjék a halálos kórok? Visszafelé az egyik kocsma asztalától Uli integet. Ledobom magam mellé, és bár takarékossági megfontolásokból ma nem szándékoztam a café con leche oltárán áldozni, engedek a csábításnak. Végül sikerül beszereznem a ragtapaszt, fájdalomcsillapítót (közben elmúlt a fogfájás, de biztos ami biztos), és kisétálunk a mólóra, ahol Uli franciául beszélgetésbe elegyedik egy apácával, én meg próbálok értelmes képet vágni. Az apáca végül kezet fog velünk, bepattan egy Volvóba és elhajt. Whoa.

Dumálgatunk még egy darabig, aztán visszaindulunk – Uli a szállására, én pedig úgy döntök, a várost uraló sziklás domb tetején lévő keresztnél költöm el ebédemet. Csodaszép a kilátás odafentről, csak egy kicsit fúj a szél, de a hegymászástól több kalóriát vesztek, mint amennyit a kajával magamhoz veszek.

Az irodánál téblábolok, amikor ismét előkerül Uli. Kimegyünk a templomhoz az esti istentiszteletre. Előtte vagy másfél órán keresztül mászkálunk a sziklákon, bámuljuk a tengert, fényképezünk. Uli remek ember; derűs, türelmes öreg, aki szemlátomást úgy döntött, a pártfogásába vesz. Nem bánom. Az út egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy összetalálkoztunk. Érdekes módon mindig a legmegfelelőbb pillanatban bukkan elő, amikor tényleg jól jön egy kis társaság. Nagyon jókat dumálunk anélkül, hogy bármit is tudnánk egymásról. Fogalmunk sincs a másik munkájáról, családjáról és hasonlókról, de nem is kell ilyen lényegtelen baromságokkal terhelni a másikat, amikor a sirályok sokkal jobb beszédtémát nyújtanak. És mintha kitalálná a gondolataimat. A parton állva ránézek az egyik sziklára, de mire megfogalmazódna a fejemben a gondolat, hogy fel kéne mászni, már ott is áll, bakot tart és int a fejével: „Come on, boy.” És sok-sok hasonló, apró kis epizód. Egyesek kutyát találnak a caminón, én nagybácsit, hehe.

Uli büszkén magyarázza, hogy az órája még mindig a német időt mutatja. Rövid töprengés után eszembe, hogy az itteni idő ugyanaz, és ezt szóvá is teszem neki. Vigyorogva legyint:

– No-no. Spanish time is „manana”.

Az istentiszteletre felmegyünk a templomhoz, de örülhetünk, hogy kint le tudunk ülni, a bejutásra esély sincs. Spanyol zarándokok hordái érkeznek minden misére, mindegyiküknél partvisnyél, sétapálca, vagy valamilyen botra hasonlító ojjektum. Szerencsére ki van hangosítva a cucc, ami a nyelvtudás hiányát ugyan nem pótolja, viszont az érdekes torzítás miatt teljesen úgy hangzik, mintha odabent a „Let it be”-t énekelnék.

Úgy döntünk, a sziklákon vacsorázunk, és megnézzük a naplementét. Rohanok vissza a sportcsarnokba, ledobom a zsákot, és mennék vásárolni (holnapra is kell, Muxia és Fisterra között nem nagyon van bolt), de belebotlok négy új, tanácstalanul toporgó zarándokba, akikkel hirtelen össze kell haverkodnom. Van köztük egy japán lány is… hiába, ősi keresztény ország. Eligazítom őket a templom felé, aztán gyorsan shoppingolok, és sietek én is a sziklákhoz. Éppen elcsípem a naplementét. Az új zarándokok különös esti szertartást végeznek: a legenda szerint ugye itt futott partra Mária hajója, és ők most a vitorlának kinevezett szikla alatt másznak át. Kilencszer, mert az állítólag jó. Egy német srác, Johannes a gerincfájdalmaitól akar így megszabadulni. Megkérdem a levegő után kapkodó teutont, használt-e a kúra, de nem tudja, mert úgy megfájdult a térde, hogy el is feledkezett a hátáról. És még mondja valaki, hogy nem csodatévő a kő.

Egyébként egy kis képzelőerővel megáldva valóban ki lehet venni a hajó törzsét, vitorláját és kormánylapátját, mindegyiket egy-egy szikla jelképezi. Egy bizonyos szögből talán még valamennyire koherens egésszé is áll össze a dereglye – nekem ezt nem sikerült megtalálnom.

A többiek lemennek a tengerhez, mi pedig Ulival háromnegyed órán keresztül nézzük a szikláknak csapódó hullámokat és a lemenő napot. Alig szólunk, most nincs kedvünk beszélni. Mindketten tudjuk, hogy az út végére értünk. Uli holnap megy vissza Santiagóba, nekem pedig ugyan lesz még egy fisterrai menetem, de biztos vagyok benne, hogy ilyen élményben nem lesz részem.

A többiek Johannes kivételével elmennek vacsorázni, mi hárman pedig iszunk egy utolsó pohár bort az egyik bárban. Elbúcsúzom Ulitól. Alig három napja találkoztunk, de hiányozni fog az öreg német.

Johannesszel visszamegyünk a szállásra. Rengeteg kaját vettem, egy részét odaadom neki és megbeszéljük, hogy reggel, indulás előtt csapunk egy nagy lakomát. Az éjszaka nyugodtan telik, még a képembe bámuló egerek sem képesek különösebben zavarni.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: