2007. december 18., kedd

2005. szeptember 4., vasárnap, Muxia – Fisterra

Irány a világ vége. Hatnál tovább képtelen vagyok aludni, de Johannest csak hét előtt ébresztem, addig szépen kényelmesen elkészülődöm. A sportcsarnok előtt fergeteges zabálást rendezünk. Van egy kis spirituszos főzője, azon pirít kenyeret és süt kolbászt. Toast, lekvár, vaj – első fogás. Kenyér, kolbász, valami tubusos fűszerkeverék – második fogás. Kenyér, pástétom, sajt, vaj, joghurt – harmadik fogás. Gyümölcs – negyedik fogás. Ha ettől nem fogok fosni egész nap, mint a murányi ló, akkor semmitől…

Nyolc előtt sikerül elindulnom. Vár rám 30 kilométer, és háromra oda akarok érni Fisterrába. Johannes kicsit mintha kételkedne. Ő inkább busszal jön. A zarándokútja csak Santiagóig tartott, onnan már busszal járja be a környéket, a háta miatt.

A jelzések ezen a szakaszon katasztrofálisak, már az első kilométeren sikerül eltévednem, és feleslegesen gyalogolnom egy másikat. Felkaptatok egy meredek emelkedőn valami antennához, ahol véget ér az út, viszont szép kilátás nyílik Muxiára – talán mégsem volt ez annyira felesleges kitérő. Aztán valahogy sikerül kikerülnöm azt a részt is, ahol át lehet kelni a folyón egy olyan hídon, amit a bölcs hispánok tíz centivel a víz szintje alá építettek. Ha nagyon száraz az idő, akkor állítólag csak öt centis víz fedi. Viva Galícia. Lehet nem szeretni ezeket az embereket?

A búvárkodás helyett találok egy újabb Porfészkoszt, ahol a kutyák a véremre szomjaznak, és gyalogolhatok plusz 4 kilométert. A következő faluban az ismerős német házaspárba botlok, akik egy kocsma előtt szárítják a cipőjüket; ők megtalálták a hidat. Hehe.

Ez az utolsó gikszer, innentől már jól haladok. Az eső néha szemerkél, de szinte már észre sem veszem – mintha Galícia szerves részét képezné. Az út kétharmadánál találkozom az első, Fisterrából Muxiába tartó zarándokokkal. Felülök ebédelni egy kert kőfalára, és nemsokára előkerül a gazda is. Remekül elbeszélgetünk, néha azt kívánom, bárcsak értenénk egymást. Elnyerhettem a szimpátiáját, mert a társalgás végén körbejár a kertjében, és szed nekem két szép almát. Az élet apró örömei.

Micsoda szégyen, csak harmadikként érkezem a fisterrai alberguéhez. Öregszem, vagy mi a szösz. Ám az előttem lévők megnyugtatnak: ők Ceeből jöttek, alig 12 kilométerről. Utánam tíz perccel befut Johannes busza. Mivel nem gyalog/bringával/lovon/akármin érkezett Santiagoból, nem kaphat szállást, de szerencsére rengeteg kiadó szoba van a városban.

Elkezd szakadni az eső, és egymás után jönnek a ronggyá ázott zarándokok. Hamarosan betelik az albergue, az ezután érkezőknek már valamelyik hostalban kell megszállniuk.

Este megteszem az utolsó kilométereket, elsétálok a világítótoronyhoz és útközben, az utolsó templomban begyűjtöm az utolsó pecsétet. A hely tényleg olyan, mint a világ vége, és ezt az érzést tovább erősíti a hullámokban hömpölygő, sűrű köd, a meredek sziklák, a zord időjárás és a torony percenként kétszer megszólaló ködkürtje. Hátborzongató az egész. Szépségben Muxia nyomába sem érhet, nyomasztó hangulatával együtt mégis méltó befejezése az útnak – vagy inkább levezetése, kiegészítése, hiszen a csúcspont egyértelműen Muxia volt. Hallójárataim épségét kockáztatva lejjebb merészkedek a földnyelv végéhez, de közvetlen közelről pont megnyerem magamnak a kürtöt, és berezonál a fejem, mintha gránátnyomás érte volna. Gyorsan visszamenekülök, mielőtt kiesne a fogamból a tömés. Felülök egy sziklára, meggyújtom a Ritától kapott gyertyát és várom a naplementét, de rövidesen rá kell jönnöm, hogy a köd miatt esélyem sincs a sikerre. Úgy tűnik, ez ma nem adatik meg nekem, de szinte számítottam is valami hasonlóra. Mit várok még Muxia után? Otthagyom a gyertyát és visszatérek a városba. Ennyi volt, nincs több gyaloglás.

Annak idején Ritával megbeszéltük, hogy Fisterrában egy fejedelmi vacsorával zárjuk le az utat. Hazautazásakormegkért, hogy ha odaérek, gyújtsam meg a gyertyáját, építsek homokvárat és áztassam meg a lábam az óceánban. Az utolsó kettőt az időjárás tette lehetetlenné, az elsőt pedig Rita váratlan hazautazása. Maradt a gyertya… hm, 25 százalék, nem túl jó eredmény.

Az alberguében főzőcske zajlik, az időközben ismét előkerült Johannes a lelkemre köti, hogy tartsak velük, amikor elkészül a kaja. Közben elmegyek sétálni egyet, és ismét eszembe jut, hogy ma Ritával kellene itt ünnepelnem. Johannesék talán elnézik nekem, ha mégsem leszek jelen. Beülök az O’Fragon névre hallgató étterembe, és rendelek. Az étel, a kiszolgálás, a bor, minden kitűnő. Apró kommunikációs probléma: egy pohár helyett egy üveg bort hoznak. Pontosan 11-re, zárásra érek vissza a szállásra, enyhe alkoholos befolyásoltság alatt. Pillanatok alatt bealszom.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: