2007. december 18., kedd

2005. szeptember 7., szerda, Santiago

Azzal az elhatározással kelek fel, hogy ma kipróbálom a kaját a Parador hotelben. Szólok Andriséknak is, hogy jöjjenek oda. Útközben betérek egy szimpatikus kávézóba, mert nem bírom ki 11-ig táplálék nélkül. Mint kiderül, jól tettem. Fél 11-kor már ott vagyok a hotel garázsának bejáratánál, Andrisék sehol. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy más sem jön, és negyed 12-kor elunom a várakozást. Elkönyvelem magamban, hogy kamu volt az egész, derék ősparaszt honfitársam átvert. Bemegyek a hotelbe készíteni néhány képet, és amikor jövök kifelé, a biztonság kedvéért még lenézek a garázshoz. Észreveszek egy erősen zarándok külsejű alakot. Odamegyek és megkérdem, mire vár. Az ebédre, ami teljesen meglepő módon délben van. Hurrá, akkor csak az időpontot tudtam rosszul, mégiscsak szerencsét próbálhatok. A zarándok brazil, angolul alig tud néhány szót, de szemlátomást rutinos Parador-látogató. Nemsokára érkezik egy francia pár is – ismerősök, Fisterrában a mellettem lévő ágyon aludtak. 12-kor kijön egy szállodai alkalmazott, beszedi a compostela másolatokat és elmagyarázza, hogy merre kell menni. Nekem aztán mondhatja. Szerencsére a brazil éhenkórász tudja az utat.

Belső udvarokon, hátsó folyosókon megyünk keresztül, és végül megérkezünk a konyhába. A kaja meglehetősen egyszerű: egy szép darab burgonyás omlettféle, leves, alma, kiwi, vörösbor, és szedhetünk magunknak salátát, paradicsomot, hagymát, bacont, kukoricát, kolbászt, sült húst, sütit, kenyeret, amennyit csak akarunk.

Csak négyen vagyunk, a franciákkal remekül elkvaterkázunk vagy másfél órán keresztül. Affene, megint két normális francia… mi lesz így az előítéleteimmel?

A nap további részét mászkálással, nézelődéssel töltöm. Meglátogatom a peregrino múzeumot, élvezem a napsütést. Most már jól érzem magam Santiagóban, főként hogy néha ismerős arcokat is látok a fisterrai-muxiai útról. Este beülök egy étterembe vacsorázni, aztán visszaindulok az alberguébe. Csakhogy a katedrális előtti téren igazzy spanyol fiestába csöppenek. Kb. 10 zenész nyomja a koncertet gitárral, harmonikával, síppal-dobbal-nádihegedűvel. Pillanatok alatt összegyűlik vagy 100 ember, és elszabadul a jókedv. A népek énekelnek, táncolnak, pokoli jó a hangulat. Éjfél előtt negyed órával indulok vissza a szállásra, nehogy bezárják az orrom előtt. Útközben, a tök üres utcán még belebotlom kedvenc baseballsapkás zenészembe, és meg kell állnom végighallgatni a „Still got the blues”-t. Tökéletes befejezése az útnak.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: