2007. december 18., kedd

2005. szeptember 8., csütörtök, Santiago-London

Rettenetesen szarul aludtam. Egyrészt az utazás előtti izgalom, másrészt a fájós torkom és a patakokban folyó taknyom miatt. Éjjel kettőkor még fent voltam, hallgattam a dormitóriumban visszhangzó horkolást. Valaki nem bírta a zajt, és időnként tapsolt, fütyült, sziszegett. A horkolás ettől ugyan nem maradt abba, de vagy húsz másik zarándok felébredt és anyázott. A másik húsz meg röhögött. Jómagam annyival járultam hozzá az Általános Nagy Népi Jókedvhez, hogy néha eltüsszentettem magam – akkor néhány percre csend lett. Végül sikerült aludni vagy három órát.

Hajnalban már fent vagyok, harákolva pakolok. Mások is ezt teszik (harákolás nélkül), sok zarándok indul ma haza, vagy tovább Fisterrába. Andris már lelépett, Gábortól még el tudok búcsúzni. A buszom csak 11-kor indul, de én 9-kor már a városban császkálok. Reggelizni akarok, de alig találom meg a tegnapi kávézót. A kocsmáros rám néz, elvigyorodik: „Uno grande cafe con leche, uno croissant.” Hű, micsoda memória, de csalódást kell okoznom neki, mert nagyon éhes vagyok: két croissant-t kérek. Azért jó nagy borravalót hagyok neki, hátha megismer, amikor legközelebb erre járok.

Még egyszer elsétálok a katedrálishoz, és ramaty állapotom ellenére nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak össze a most érkező peregrinókkal. Aztán kaját veszek az útra, mert egy teljes napot Londonban kell töltenem, és mivel a gyomorforgatóan giccses, visszataszító ajándéktárgyaknak már a látványától is sugárban hányok, beszerzek egy halom tarta de santiagót. Az ideális ajándék, és még finom is.

A reptéren a változatosság kedvéért most tömeg van, de sikerül az elsők között becsekkolnom, így jó helyem van a gépen. Útközben belázasodom, és okos módon se kaját, se italt nem vittem fel magammal. A nálam lévő ajándék tartákat mégsem ehetem meg, akkor inkább elpatkolok. Szerencsére egy tábla csokit az övtáskámba dugtam, az életben tart, amíg elérjük Londont. Az út nem hosszú, de így is majd szomjan halok. Nem merek kérni semmit, mer’ egyrészt drága, másrészt akkor rögtön látnák, hogy dögrováson vagyok. Biztos karanténba zárnának, vagy mittudomén.

Stansteden visszakapom a hátizsákom, és az első dolgom berohanni a csomagkiadónál lévő vécébe, hogy igyak egy kis vizet. A pakkot ledobom a bejárat mellett, csak nem viszik el. Sorba állok a csapnál, amikor bemondják, hogy a gazdátlanul hagyott csomagokat ebben a részlegben azonnal elszállítják és megsemmisítik. Pánikba esve rohanok ki, egy minden hájjal megkent smasszer persze már ott legyeskedik a tartáim körül. Határozottan elhessegetem (értsd: szánalmas nyüszítéssel próbálom meggyőzni, hogy nem vagyok terrorista), sértődötten felkapom a pakkom és kivonulok a reptér elé.

Először el sem hiszem, hogy Londonban vagyok. Legalább 32 fok, verőfényes napsütés. Kicsit megnyugszom, amikor megpillantom a Union Jacket – oké, mégsem tévedtem el. A reptér előtti füves sávon több száz zarándok, turista, csöves heverészik, és élvezi a napsütést. Tiszta Woodstock, már csak a zene hiányzik.

Én is leheveredem haldokolni. Olyan 39 fokos lázam lehet, én sosem adom alább. Kábé fél óra kell, hogy összeszedjem magam és lábra tudjak állni. Sikerül megkajálnom, de még mindig szomjan döglök, el kell jutnom egy mosdóig. Megoldom a feladatot, útközben csak kétszer ülök le pihenni. A mosdóban persze csak ihatatlan, kézmosáshoz ideális, kellemesen meleg víz folyik a csapból. Angolok…

Egy újabb nekifutással veszek egy üveg ásványvizet az egyik shopban, és most már minden szükséges dologgal fel vagyok vértezve ahhoz, hogy meleg napsütésben, a füvön heverészve, jóllakottan haljak meg. Delíriumban váltok néhány szót a többi zarándokkal (sok-sok kérdés az északi útról), és roppant jóleső esemeseket kapok otthonról. Jé, valaki még emlékszik, mikor jövök haza?

Az éjszakát a reptéren próbálom tölteni, remélem a bioztonságiak nem paterolnak ki. Londonba bemenni drága, a szállás szintén, és egyébként is mozgássérült vagyok. Amikor odakint lemegy a nap, kiválasztok egy szimpatikus padot a váróban és beleájulok. A láz nem csökken, folyamatosan ráz a hideg. Viszont meg kell állapítanom, hogy a szóbeszéddel ellentétben az angol lányok nagyon is dögösek… hm, bár könnyen lehet, hogy egy nemzetközi repülőtér nem a legideálisabb hely a mintavételre.

Egy helyes lányka letelepszik mellém, szemlátomást hosszabb maradásra rendezkedik be. Egy idő után bedobom magam, és minden bátorságomat összeszedve, véreres szemmel, taknyomat és nyálamat folyatva odavetem neki, hogy 3 perc múlva jövök, és figyeljen a csomagomra – azzal elrohanok a budi irányába. Dolgom végeztével visszatérek és befejezem a mondatot: „…nehogy a biztonságiak elvigyék és megsemmisítsék, mint veszélyes ojjektumot.” Megértés csillan a szemében. No, mára is megvolt a nemi élet, back to work: folytatódhat a haldoklás.

A reptéren egyre kevesebb az utas, félő hogy a smasszerek hamarosan hajtóvadászatot indítanak a hozzám hasonló csellengők ellen. A géppisztolyos, golyóálló mellényes zsaruk elég ijesztő látványt nyújtanak, ahogy a váróban cirkálnak. Sebaj, majd gyors helyváltoztatásokkal operálok, és mindenkivel beszélgetésbe elegyedek.

Szerintem még éjfél előtt agyonlőnek.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: