2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 19., péntek, Tineo – Penaseita

A hospitalero előző nap azt mondta, ez a szakasz különösen nehéz lesz: 34 kilométer, de 19-nél van egy másik albergue, ahol meg lehet állni. Mi úgy döntünk, megpróbáljuk egyben megtenni, és titokban reménykedünk, hogy ezzel talán a franciákat is leszakítjuk magunkról.

Egy 61 éves spanyol öregúrral együtt indulunk, és bár külön haladunk, a nap folyamán vagy egy tucatszor megelőzzük egymást. Az öreg teljesen jó fej: angolul egy szót sem tud, de harsányan üdvözöl minden alkalommal, magyaráz, mutogat, kurjongat, jegyzetel, beszél a madarakkal és hasonlók. És közben megy, mint a golyó.

19 kilométernél, Borresben beugrok az alberguébe pecsételni, Rita közben megy tovább; azt gondolom, úgyis hamar utolérem, mint eddig mindig. A szállás igen lepukkant, és valószínűleg sok spanyol éjszakázhatott itt, mert hatalmas kupleráj fogad. Pecsétet nem találok, viszont jótét lelkek ott hagytak nekünk egy paradicsomos halkonzervet és… egy doboz hideg(!) sört. Lelkesen indulok Rita után, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva, egy hónapos gyaloglásunk során első alkalommal úgy döntött, hogy a következő meredek emelkedőn rákapcsol. Kezemben a lassan melegedő sörrel próbálom utolérni, hogy mielőbb elfogyaszthassuk a drágaszágot, és már a fülemen veszem a levegőt, mire megpillantom. Útközben egy morcos kutya is bepróbálkozik, de én sokkal csúnyábban vicsorgok, így eltakarodik. Nem ismeri fel a halálhörgést. Mire beérem Ritát, már a tökömön is csorog a víz, és az sem vigasztal, hogy ő is a végét járja. Végre megisszuk azt a rohadt sört. Nem érte meg a kalóriaveszteséget.

Az albergue előtt 2-3 kilométerrel, Pola de Allandéban lehet vásárolni, és a dőzs jegyében beülünk egy étterembe is. Már rutinosan kezeljük ezeket a szituációkat. A pincér látja, hogy süket külföldiek vagyunk, ezért nem is próbál magyarázni, inkább elénk tol egy listát, mi meg véletlenszerűen rábökünk valamire. Csak arra kell figyelni, hogy különböző cuccokat válasszunk, így tudunk egymással bizniszelni. A desszert annyira finom, hogy mutogatva kérünk belőle még egyet, mire a pincér megértően bólogat, és hozza a számlát. Francba. Jelbeszédben sem vagyunk spílerek.

Az öreg spanyol már az alberguében pihen, vigyorogva újságolja, hogy éppen Bartókot hallgat. Van ott egy másik idősebb tag is, angoltudása kimerül a „How are you?” „Nice to meet you” és „Where are you from?” kifejezésekben, de ezt legalább mindkettőnknek el tudja mondani, külön-külön.

Pecsétet a helyi kocsmában lehet zabrálni. Bár az útikönyvek valószínűleg nem jegyzik a nevezetesebb látnivalók között, mindenképpen érdemes megtekinteni a helyi kocsmáros kislány látványosabb vonulatait.

Este berepül egy madárka az ablakon, és pánikba esve próbál menekülni, de szerencsére sikerül elkapnom, mielőtt még összezúzná magát az üvegen. No, piszok jót cselekedtem ma is, ha így folytatom, hiába jöttem zarándokolni.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: