2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 20., szombat, Penaseita – La Mesa

Ismét az öreggel együtt kelünk, mi indulunk elsőként. Este beejtettem a susnyásba az egyik ruhacsipeszemet, most megpróbálom megtalálni, de hiába túrom a gazt, nem járok sikerrel. Rosszul indul a nap.

Alig fél kilométer után, amikor egy veszélyesnek tűnő, húsz centi átmérőjű pocsolyát próbálok kikerülni, a fű alatt elfogy a lábam alól a talaj, és már zuhanok is lefelé a hegyoldalon. Vagyis zuhannék, mert a bokrok szerencsére megtartanak, de így is csak a fejem látszik az útról. Rita nem pánikol, valamiért tőlem is csak vigyorgásra futja. A majdnem függőleges fal mellett, néhány gyökéren állva leveszem a hátizsákom és feladom neki – ki tudja, mit bírnak ki ezek a gizgazok. Az út pereme alatt egy hatalmas bemélyedés van, de a sötétben végül sikerül kitapogatnom egy helyet, ahol meg tudom támasztani a lábam, és visszamászok az útra. Utólag megállapítjuk, hogy valamivel lejjebb egy másik ösvény is megy a hegyoldalban, így 8-10 méternél többet biztosan nem zuhantam volna. Mégiscsak megnyugtató.

Közben az eső is szemerkélni kezd, de csak amíg fel nem vesszük a búvárruhát. Annyira kiszámítható…

Folyamatos mászás következik, felmegyünk 1100 méter fölé. A hegytetőn hideg szél fúj, a felhők közvetlenül a fejünk felett úsznak el, távolabb lovak legelésznek a párában. Kísérteties. A panoráma viszont csodás, ismét megállapítom, hogy itthon vagyok.

Lefelé méretes tehenek állják el az utat, de szerencsére még nálunk is jobban be vannak tojva. Később meg akarunk állni reggelizni, de egy barátságos, borjú nagyságú ebnek játszani támad kedve. Rövidesen derékig gázolunk a kutyaszőrben és a nyálban, Ritát pedig kis híján szexuálisan inzultálja a derék négylábú. Kínos a helyzet: nem tudom, hogy a kölcsönadott polárom épségéért siránkozzak, vagy inkább visítva röhögjek. Az arany középutat választom: felváltva teszem mindkettőt. Végül összekapkodjuk a cuccainkat, és szégyenszemre menekülőre fogjuk a dolgot. Ismét tehenek között szlalomozunk, az egyik boci vagy 200 méteren keresztül lohol utánunk, és közben persze üvölt is, ahogy a torkán kifér. Egyik kezemben Rita övtáskájával, másikban az esőkabátjával pánikszerűen iszkolunk a természet erői elől. Végül sikerül lerázni a vadállatokat, egy nyugisabb helyen kifújjuk magunkat és rendezzük sorainkat.

Elindulunk egy úton, jelzés jó darabig sehol. Úgy döntünk, visszamegyünk az elágazásig, de előbb megreggelizünk végre. Így talál ránk öreg spanyol barátunk, aki közli, hogy mégis ez a jó út. Egy ideig mindenki saját anyanyelvén ecseteli az út szépségeit és nehézségeit, aztán továbbindul. Távozóban még megemlíti a peregrinoevő tehenet. Úgy tűnik, neki is kalandos útja volt. Tartok tőle, most láttuk utoljára.

Hihetetlenül szép tájakon haladunk keresztül, ismét alig szólok egész nap, csak lenyűgözve lépkedek az úton. Így érünk be La Mesába. Az albergue kiváló és donativós, úgy döntünk, mégis itt maradunk. Korán van még, mi vagyunk az elsők. Körülbelül 20 kilométert tettünk meg.

A falu vagy 10 házból áll, se bolt, se kocsma, semmi. Kajánk még akad, de holnap gyorsan valami civilizált helyre kell érnünk, mert reggelire nem lesz mit ennünk. Sőt, már vacsorára se nagyon. Utánunk egy középkorú francia pár érkezik, profi túrázóknak tűnnek. Csendesek, kedvesek, dumálunk velük néhány szót kaja közben. Érdekes, hogy próbáljuk lehagyni a franciákat, erre mindig újabbak bukkannak elő. Nagy bűnök, északi út, na persze…

Hamarosan befut Raul is, már fél kilométerről hangos „Rita! Rita!” kiáltásokkal veri fel a falut és a kába teheneket. Ezután folyamatosan érkeznek a többiek, mindenki megjön, aki előző nap nem bírta az utat, és Borresben éjszakázott. Ők majdnem 40 kilométert gyalogoltak ma. Ráadásnak begurul néhány kerékpáros, és már teli is az albergue. Némi trükközéssel és költözködéssel sikerül megoldani, hogy csak Raulnak kelljen a földön aludnia. Egyre zavaróbb a srác. Hülye tréfákat eszel ki, kizárólag üvöltve kommunikál, és széles vigyorral újságolja mindenkinek, hogy mi holnap kora reggel kelünk, és mennyire hülyék is vagyunk (mondjuk ebben igaza van – hülyék vagyunk, csak nem emiatt). Aztán talál egy pólót az egyik ágy melletti polcon, és ledobja a földre, miközben cinkos kacsintással elárulja, hogy az az egyik franciáé. Kedves mosollyal közlöm vele, hogy tegye vissza a pólómat, mert valagba lesz rúgva. Persze csak magyarul, mer’ jobb a békesség, és nincs kedvem megveretni magam. Azért szerencsére megérti, hogy mit akarok. És ezzel az emberszabásúval együtt kell mennünk Santiagóig, most már nem tudunk meglépni előle – ez lett volna az utolsó lehetőség. Persze a többiek sem sokkal jobbak: a bongyori francia gyerek meg a Professzor, aki most éppen Sasha sarkában liheg. És persze Lilácskáék. A középkorú francia pár tűnik messze a legnormálisabbnak a társaságban, ők elkülönülnek mindenkitől, de személyes diadalként könyveljük el, hogy velünk legalább beszélgettek, míg Raul bandájához csak franciául hajlandóak szólni.

A spanyolok valami hihetetlen módon este ismét eltűnnek, és jóllakottan érkeznek vissza két óra múlva. Nekünk már kopog a szemünk, minden kajánkat megettük. Illetve ott van még a Borresben talált paradicsomos hal, de nincs gusztusunk hozzá. Este buli készülődik: nekiállnak főzni. Ezt már nem lehet bírni. Igazi Taigetosz, Raullal súlyosbítva. Most már tudjuk, hogy valami mocskos nagy bűn szárad a lelkünkön, Nem várjuk meg a party végét, lefekszünk aludni.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: