2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 21., vasárnap, La Mesa – Grandas de Salime

Szokás szerint elsőként kelünk, ezúttal fél hétkor. Halkan kiosonunk a cuccossal az előtérbe, ahol az előző esti hepaj maradványai fogadnak. Egy üres, elmosott lábos, négy borosüveg és egy kenyérvég. Ennyit hagytak a piszkok. Alapos munkát végeztek.

Rövid szakasz vár ma ránk, alig 15 kilométer, de a guide szerint sok mászással, és még több ereszkedéssel. Ismét felmegyünk 1100 méterre, és már meg is pillantjuk a folyó túloldalán célunkat, Grandas de Salimét. Előtte azonban a folyó mentén, a hegyek oldalában kialakított úton le kell sétálnunk vagy hét kilométert a vízerőmű gátjáig, hogy át tudjunk kelni. Aztán a túloldalon vissza. Azt hiszem, az egész út legszebb szakasza a mai, rengeteg képet készítünk. Ezúttal nem tartunk pihenőt, hajt minket az éhség. A gátnál állítólag van egy étterem, ahol lehet kajálni. Meg is találjuk, természetesen zárva. Korgó gyomorral menetelünk tovább, és még dél előtt meg is érkezünk. Kissé bosszantó látni a folyó túloldalán, alig egy-két kilométernyire a szélerőműveket. Onnan indultunk.

Az éhhalál szélén vánszorgunk be a városba. Vasárnap lévén a boltok zárva vannak, de egy kocsmában végre megreggelizünk. A TI irodában nem adnak pecsétet, azt az egyik kocsmában kell kérni. Az albergue a helyi polgárőrség földszintjén található. Lecuccolunk, fürdünk, mosunk – a szokásos program. Az életmentő reggeli megvolt, újult erővel indulunk ebédelni. Van mit bepótolnunk.

A kaja drága, de hozhattunk volna még egy embert, az is simán jóllakott volna. Fabada, saláta, marha, ponty, iszonyatos mennyiségű krumpli, flan és hideg serital… disznó módon telezabáljuk magunkat, mozdulni is alig bírunk.

Alig érünk vissza a szállásra, Raul érkezik hangos „Hola! Hola!” kiáltásokkal, majd szokása szerint átvált „Rita! Rita!”-ra. Az én nevemet nem tudja kimondani. Ez nem lenne gond; nagyobb baj, hogy mégis megpróbálja. Fáraszt minket egy darabig, aztán kimegy a parkba olvasni.

Kihasználjuk a csendet és alszunk egyet, aztán megnézzük a helyi templomot. Tök üres az egész épület, halk zene szól, és valami hihetetlen nyugalom és béke uralkodik odabent. Egyszerű és szép, minden cicomától mentes. Az út során több tucat templomban megfordultunk, de ehhez foghatót sehol nem tapasztaltam.

Raul egy hatalmas szatyor kajával robog be a szállásra. Ez hihetetlen. A TI irodán azt mondták, nincs nyitva tartó bolt. Elmagyarázza nekünk, hol tudunk shoppingolni. Odamegyünk, de csak a korábban érkezett bringás párral találkozunk, akik szintén az ő útmutatása alapján kóvályognak elveszetten. Együtt megyünk vissza az alberguébe, Raul vérére szomjazva. Útközben összeszedjük Lilácskáékat is, és együtt vonjuk kérdőre az andalúzt (igen, ő is az… Pablóék biztos letagadnák), aki elunva töketlenkedésünket odavezet minket egy felirat nélküli ajtóhoz. Kopogtat, egy tag kinyitja, és odabent vár ránk Ali Baba kincseskamrája, egy minden jóval ellátott bolt képében. Alaposan bevásárolunk, több éhezést nem akarunk.

Este Raul ismét kitesz magáért: eltöri Rita hajcsatját, és folytatja fárasztó futamait. Rita általában a felső ágyon alszik, én az alsón, így amikor odamegy hozzá magyarázni, rendszeresen belenyomja az arcomba a nagy, szőrös potrohát. Ráadásul folyamatosan vagy 70 decibellel üvölt, és képtelenség mellette normális beszélgetést folytatni. Olyan, mint egy metrószerelvény. Egy természeti csapás. Egészen biztos, hogy a Nagyfőnök mérte ránk ezt a büntetést. Legyalogoltam kábé 700 kilométert, nem fájt a lábam, nem volt említésre méltó vízhólyagom, húzódásom. Most már tudom, miért. Raul három nap alatt sikeresen megutáltatta magát velünk, pedig eleinte szimpatikusnak tűnt.

Megérkeznek a többiek is, és pillanatok alatt iszonyatos hangzavar keletkezik. Szerencsére egyszerre vonulnak el vacsorázni, így alhatunk valamennyit. A nyugalom alig két órán át tart: jön Raul üvöltve, és a többieket keresi. Vazzeg, együtt mentetek el. Nem csodálom, hogy ők is leráztak. Egy idő után megjönnek, és vagy éjfélig nem lehet aludni. Na várjatok csak, hajnalban majd visszavágunk, mi kelünk elsőként… persze amilyen kis kultúrnépek vagyunk, néma csendben készülünk majd el.

Mostanra kialakult egy állandó társaság. Az egyik oldalon ugye ott van a bulizós banda: Raul, a Francia (a nyaka köré kötött pulóverrel), a Professzor, aki a női biciklire is beizgul, Sasha, Professzor imádatának tárgya, valamint Lilácska és a párja. A másik oldalon pedig mi, és… hm, ez a csoport még nem rendelkezik túl sok taggal. Talán a középkorú francia pár (Mon Cheri-ék) áll közel hozzánk, de ők máshol szálltak meg, szerintem igyekeznek kerülni Raulékat.

Ez a kemény mag, rajtuk kívül jönnek-mennek a bringások – érdekes módon ők kivétel nélkül jó fejek, és nem igazán vesznek részt Raulék esti mulatságaiban –, meg néha egy-egy gyalogos zarándok is fel- majd eltűnik, ki tudja honnan és hová.

Hiányzik a Bartók-rajongó öreg spanyol, meg Siklóernyős.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: