2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 22., hétfő, Grandas de Salime – Padrón

Reggelre elillan a bosszúvágy, árnyékként távozunk. 26 kilométer vár ránk, hosszú emelkedőkkel és lejtőkkel, végig 800-1000 méteres magasságban. Ez az utolsó napunk Asturiában, a táv felénél át fogunk lépni Galíciába. A tartomány sűrű köddel búcsúzik tőlünk, mintha neheztelne, amiért ilyen hirtelen itt hagyjuk, miközben a Camino legszebb napjait köszönhettük neki. Aztán kiderül, hogy csak megtréfált minket. Váratlanul kibukkanunk a ködből, és ragyogó napsütésben találjuk magunkat. A felhőtakaró fölött járunk; az egyik oldalon szigetekként emelkednek ki a hegycsúcsok a fehér masszából, a másikon pedig kristálytiszta panoráma tárul elénk. Asturia az utolsó napon sem hazudtolja meg önmagát.

1000 méteres magasságban, napsütésben, szélcsendben reggelizünk a két tartomány határán. Előttünk Asturia ködből kiemelkedő, kékes hegyei, a hátunk mögött Galícia lágyan hullámzó, élénkzöld dombvonulatai. Így talál ránk kedvenc francia párunk (előtte 5 perccel jegyeztem meg, hogy mindjárt felérnek). Mosolyogva váltunk néhány szót. Örülünk egymásnak a világ tetején. A nő felajánlja, hogy készít rólunk egy fotót. És mindezt csak úgy, magától, kérés nélkül. Egy francia. Bevágódtunk náluk, most már biztos. Mi, a megvetendő külhoniak. Az út hátralévő részében ezt fogom emészteni. Végül elköszönnek, majd Fonsagrandéban találkozunk.

Az első két észrevételem Galíciában azon kívül, hogy gyönyörű vidék: a szeder korántsem olyan finom, mint Asturiában vagy Baszkföldön (Cantabriában nem nő szeder, a beton viszonylag rossz minőségű táptalajnak számít), és az utat jelző kagyló ikonok megfordultak – ez utóbbira egyébként előző este figyelmeztetett minket az egyik bringás srác. Most már logika is van az elhelyezésükben. Itt már jelzik a Santiagóig hátralévő métereket, most 161 000 körül járunk.

Az albergue Fonsagrande után 1,5 kilométerrel, Padrónban van. Talán az eddigi legjobb szállás, négyágyas szobákkal, konyhával, szárítóhelyiséggel, caminós dizájnnal, satöbbi. Még a lovakat is be lehet parkolni. Elsők vagyunk, de meleg víz csak ötkor lesz, ezért beugrunk a városba shoppingolni. Mire visszaérünk, Mon Cheri-ék már becuccoltak, és micsoda meglepetés: pont a mi szobánkba. Iszonyat hálásak vagyunk, így legalább nem a Ritára rákattant Rault kapjuk. Ráadásul a franciák is ugyanolyan korán kelnek, mint mi, így nem fogunk zavarni senkit. Jó érzés, hogy ők is minket tartanak a legnormálisabbnak az egész társaságból. Haverság lesz ebből, akárki meglássa. Amikor kimegyek a konyhába, a férfi udvariasan érdeklődik, nem-e-probléma-e, hogy beköltöztek hozzánk. Felnézek és hálás „halleluját” mormolok. Vigyorogva bólint. Értjük egymást.

A tegnapi bringások is megérkeznek, valami gond akadt a járgánnyal, ezért jutottak el csak idáig. Útközben lehagyták Raulékat, akiknek már szintén rég itt kellene lenniük. Biztosan leakadtak az egyik bárban.

Megjön a pecsételős emberke is, neki jattolunk fejenként két eurót a szállásért. Rita isteni salátát hegeszt a vásárolt alapanyagokból, az alberguében talált porból forró leves készül, sör, gyümölcs, süti… mennyei.

Mosni már nincs időm, se kedvem, ezért kiülök az albergue falára naplót írni, és hallgatom a szomszédos házból átszüremlő jobbnál-jobb zenéket. Raul is befut, megölel minket, egy laza csuklómozdulattal felmarkolja a kesudiónk háromnegyedét, és jóízűen ropogtatva elmeséli, hogy eltévedt, és 4 kilométeres kitérőt kellett tennie. Olyan szép ez a nap, ma még ő sem tud minket bosszantani.

Este szokás szerint buli van, mi pedig szokás szerint nem veszünk részt benne.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: