2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 24., szerda, Cadavo Baleira – Lugo

A legendás galíciai reggelek díszpéldánya köszönt minket. Sűrű köd, amitől az ember haja és ruhája lassan, de biztosan átnedvesedik, és 10 fok körüli, csípős hideg. Ennél jobb ösztönzés nem is kell hozzá, hogy szaporán szedjük a lábunkat. Egy idő után persze kénytelenek vagyunk megállni reggelizni, de a kést is alig tudom tartani, annyira el vannak fagyva az ujjaim. Így érnek be minket Mon Cheriék. Összemosolygunk, a férfi közli, hogy „It’s a little colder today.” Yeah, a little…

Dél körül végre megtörik a jég (a szó szoros értelmében), egy csapásra eltűnik a köd, a hőmérséklet 30 fokra ugrik. Mostantól erre kell számítanunk.

A bal vállam már napok óta sajog, próbálom kímélni, de ma is nyolc órát volt rajtam a zsák, csak egyszer vettem le. Nem ártana vigyáznom, egyébként is vagy 5 kilóval többet cipelek, mint tanácsos lenne. Lugóban rövid kóválygás után megtaláljuk az alberguét. Elég jó helynek tűnik, és donativós, mint Asturiában szinte az összes szállás. A húsz-harmincágyas szobában csak Mon Cheriék cuccait látjuk. Beköltözünk melléjük és elmegyünk várost nézni. Lugóban már minden a Caminóról szól, kagylóminták mindenhol. Itt még a lovak is kagyló alakút szarnak. Jót szórakozunk az autósokat a zarándokok áthaladására figyelmeztető táblán.

A katedrális lenyűgöző épület, legalábbis kívülről. A belseje maga a borzalom. Visszataszító, giccses turistalátványosság. Hiányzik belőle minden, aminek egy templomban a helye: a nyugalom, a béke, a csend zúgása. Csiribiri kirakatépület múzeumokkal, ötméterenként elhelyezett adománygyűjtő dobozokkal, vakut villogtató turisták tömegével. A bejáratnál két fiatal, életerős, jólöltözött koldus strázsál; mindenkinek nyitják az ajtót, és közben lejmolnak. Gondolom jobban megéri nekik, mintha elmennének dolgozni…

Az étteremben, ahová betérünk egy zarándokmenüre, ott találjuk a franciákat. Meginvitálnak az asztalukhoz, és kellemes beszélgetés közben megebédelünk. Kezdek kételkedni benne, hogy ezek valóban franciák. Lehetetlen, hogy én egyszerre két (!) franciával haverkodjak… és hogy azok kedvesen viselkedjenek két alacsonyabb rendű külföldivel, akik még az Egy Igaz És Létező Nyelvet sem beszélik.

Az alberguébe egymás után érkeznek a többiek, Raul szokása szerint üvöltve (legalább öt alvó zarándokot ébreszt fel), de ezúttal le se szarjuk, néhány odavetett szónál többre nem számíthat tőlünk. Este természetesen ismét partit tartanak, de az albergue nyugalmát most nem háborgatják. Szerencséjük, az időközben megérkezett Bokorarcú biztos széttépné őket. A Professzor gyomorforgató módon dörgölőzik minden nőnemű zarándokhoz, Ritához is jön haverkodni, mióta megtudta, hogy csak barátok vagyunk. Hehe, sok sikert…

A szálláson néhány új zarándok is van, sokan Lugóból indulnak Santiagóba, mivel a távolság 104 kilométer, vagyis pont meg lehet kapni a compostelát.

Este még elmegyek katedrálist fotózgatni, és az egyik helyi kávéházban beszerzem az egész út egyik legdögösebb pecsétjét.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: