2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 25., csütörtök, Lugo – San Xorxe

Szokás szerint a franciákkal kelünk, de már Bokorarcúék is készülődnek, és még sötétben hagyjuk el az alberguét, Kellemes az idő: ritkás köd terjeng mindenfelé, az eső néha szemerkél, de semmi súlyosabb. Kialakul egy kellemes kis sor: elöl Mon Cheriék, mögöttük ötven méterrel egy angol nő a szöszke lányával, aki előző este dögös hálószerelésével kápráztatta el az aludni készülő zarándokokat. Hihetetlen, hogy egyeseknek mi minden befér a hátizsákjukba… És újabb ötven méteres lemaradással következünk mi.

Fél óra múltán az angolok megállnak átöltözni, a franciák is félreállnak, így mi kerülünk az élre. Vagy 10 kilométert baktatunk az aszfalton, mire lekanyarodunk egy földútra. Valószínűleg most látjuk utoljára kedvenc franciáinkat, Jean-Claude-ot és Claire-t (mi más is lehetne a nevük…). Ők más szálláshelyet választottak, ma este egy előre lefoglalt hostalban szállnak meg, 10 km-rel előttünk, és egy nappal korábban érkeznek Santiagóba. Igaz, vasárnap is ott maradnak a misére, és szintén Fisterra felé mennek tovább – szóval még bármi megtörténhetik…

Egy kereszteződésnél kétfelé ágazik a Camino, mi követjük azt az utat (jobbra), amelyik elképzeléseink szerint megfelel nekünk. 3-4 házból álló településeken megyünk keresztül, már rég ott kellene lennünk az alberguénél. Amikor érdeklődöm egy bennszülöttnél, kedvesen közli, hogy már három kilométerrel magunk mögött hagytuk a szállást. Ott ágazott el az út. Remekjó. A következő szállás szerinte 15 kilométernyire van. Sebaj, indulás tovább, visszamenni nincs kedvünk. Lélekben felkészülünk rá, hogy ma akár 50 kilométert is meg kell tennünk, mire elérünk valami albergue-félét. A következő faluban újabb kérdezősködés, a hispán mezőgazdasági szakember szerint már csak 5 kilométer. Nem is rossz. 15 perc múlva újabb tájékozódás, a válasz 2 kilométer. Azok a híres spanyol kilométerek, ugye… Újabb aranyszabály fogalmazódik meg bennem: nem menni kell, hanem kérdezősködni. A lusta peregrinók módszere.

A két kilométer többé-kevésbé stimmel. Találunk egy házat. Bekopogok és megpróbálom meginterjúvolni az ott lakó öregasszonyt. Egy szót sem értünk egymás mondandójából, de szerencsére előpenderül a konyhából a lánya, egy igazi spanyol szépség, aki tud valamelyest angolul. Az egyik úton úgy 400 méternyire van egy hostal, illetve ha a jelzések mentén továbbmegyünk még három kilométert, ott lesz egy normális albergue is. Az utóbbi megoldást választjuk, a hostal valószínűleg túl drága lenne. Mon Cheriék viszont valószínűleg ott szállnak meg, tehát mégis eléjük kerültünk. Az öregasszony nem nagyon van képben, hosszan kiabál utánunk, és mutogat a másik út felé, hogy arra menjünk.

Fogalmunk sincs róla, hol járunk; melyik faluban, melyik tartományban, melyik caminón, melyik bolygón. Amikor újra rábukkanunk a caminós útjelző kövekre, kiderül, hogy reggel óta csak 30 kilométert jöttünk. Csodás. Számításaink szerint olyan 5-8 kilométert valaki ellopott az útból.

Beérünk egy kis faluba, ahol egy helyi néni rögtön elkap minket, és közli a létfontosságú infókat: a kulcsot a polgármester házában lehet elkérni, a szállás a másik irányban van, kaját pedig nála tudunk vásárolni. Nagyon úgy tűnik, megérkeztünk valahová.

A „normál albergue” voltaképpen egy kis épület egy színpad mellett, ahol fiesták alkalmával szokott összegyűlni kábé negyven falu apraja-nagyja. A vizesblokkban szörnyű állapotok uralkodnak: a csapok retkesek, a vécék szarosak, zuhanyzó nincs. Az egész napot a fedett színpadon heverészve töltjük, dumálgatunk, eszünk, alszunk, játszunk. Közben folyamatosan esik az eső. 5 óra körül kedves ismerősök érkeznek: az örökké vigyorgó Bokorarcú és viking csapata. Vörös Erik beszél angolul, rögtön közli is, hogy mennek tovább, mert ez a hely nem annyira jön be nekik, csak megvárják, hogy csillapodjon az eső. Meg tudom érteni őket, legszívesebben én is mennék. Ők sem tudják megmondani, hol vagyunk, valószínűleg lejöttünk minden térképről. Az útjelzők szerint viszont Melide már csak 17 kilométer, így holnap könnyű nap vár ránk, lesz időnk bőven mosni, fürdeni. Itt ez lehetetlen, mármint nekem. Rita megoldja a csapnál, hideg vízzel. Nem akarom tudni, hogyan.

A szállásnak nevezett izé természetesen ingyenes. Igaz, ágy sincs, a padlóra meg még az ellenségem hulláját sem fektetném. Összetolunk néhány asztalt, azokon alszunk.

A vállam továbbra is ugyanúgy fáj, pedig pihentetem, amennyit csak tudom.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: