2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 28., vasárnap, Arzua – Pedrouso

Ha akarnánk sem tudnánk sokáig aludni. Itt már kemény verseny folyik a következő szállásért. Van egy albergue 15 kilométernél, illetve egy másik 18-nál – mi ez utóbbit célozzuk meg, akárcsak a peregrinók nagy többsége. Onnan már csak egy utolsó nekifutás kell majd Santiagóig.

Mindenki kapkodva készülődik, 5-kor már felkelnek a népek, hogy nyitásra az alberguénél legyenek, illetve sokan mennek egyenesen Santiagóig. Mi az ágyunkon fekve nézzük a zűrzavart, és csak hétkor indulunk, de még így is sötétben tesszük meg az első kilométereket. Az út eseménytelen, az idő borús, de szerencsére nincs hideg. Az egyik falu előtt egy szembejövő bennszülött megállít minket és a lelkünkre köti, hogy a második kocsmánál álljunk meg tarta de santiagót enni, mer’ finom. Meg mer’ jutalékot kap – ezt persze nem mondja. Nem szoktunk ilyen helyen reggelizni, de most mégis betérünk. A tarta valóban jó anyag, és még csecse pecsétet is kapunk. Már megérte, kiélhetjük gyűjtőszenvedélyünket. Kezd betelni a második credentialom is.

Most jövünk csak rá, mennyire belejöttünk a gyaloglásba. Sorban előzzük meg a zarándokokat, és fél tizenkettőre minden erőfeszítés nélkül, elsőként érkezünk meg az alberguéhez. Jóval utánunk sántikálnak be a „100 km-es” peregrinók csapatai, hogy magukhoz vegyék autón szállított szütyőjüket…

Esemesezünk Zsuzsának, hogy nyugodtan jöjjön el idáig, mert könnyű az út, aztán meglátogatunk egy vendéglátóipari egységet. A pincérnő kedves, állathangok utánzásával segít nekünk eligazodni a kajanevek között. Mostanra flanfüggők lettünk, a hispán desszert a kedvencünkké vált.

A szálláson a mellettünk lévő helyeket egy holland család foglalja el. Elég antipatikus társaság, és természetesen ők is majd’ megszakadnak a húszliteres hátizsákok alatt ezen a 100 kilométeren. Egyesek kegyetlen áldozatokat hoznak a compostelájuk érdekében…

Este Zsuzsával lemegyünk az albergue előtti padhoz vacsorázni, és hiábavaló kísérleteket teszünk rá, hogy megpróbáljunk a spanyoloknál hangosabban beszélgetni és nevetni. Felesleges próbálkozni, ők erre születtek.

Egy idősebb fazon viszont felfigyel ránk; háromméternyire tőlünk nekitámaszkodik egy oszlopnak, és bámul. Baromi idegesítő. Zsuzsa egy idő után meg is jegyzi, hogy meglehetősen zavarja a tag. Rita egyetért. Mire a faszi magyarul közli, hogy nem akarta megzavarni a társalgást. Ezért jött oda hallgatózni vagy 20 percen keresztül. Farok. A legrosszabb fajta hazánkfia, mint az hamarosan ki is derül. Még vagy két percig társalog velünk onnan az oszlop mellől, enyhén leereszkedően, azután kegyeskedik közelebb jönni. Kezet csókol a hölgyeknek (mindenkit kiráz a hideg), és egy Andy Vajnába oltott Ford Fairlane lazaságával usque 20 perces előadást rögtönöz nekünk.

„Én most vagyok negyedszer a Caminón, és már nagyon unom.” Barom. Maradj otthon.

„Stoppal megyek haza, de Franciaországban megállok a barátaimnál egy-két hétre, aztán majd valamikor hazaérek.” A vagány világcsavargó.

„A santiagói alberguében keményen ki kell csengetni a szállásért az 5 eurót, ott nincs kecmec.” Mindezt úgy, mintha valami oltári nagy pénzügyi érvágás lenne. Közben diszkréten megvillan az aranyóra, és az ujjnyi vastag smukk a nyakában. Kretén.

„Itt csak egy napig lehet megszállni, de én már három napja itt vagyok, mert hétvégén felesleges stoppolni. Egyedül alszom egy kétágyas szobában. Szinte mindenhol ismernek, protekcióm van.” Ó, Uram, adj nyálat, hogy köpni tudjak.

Tompán, az arcunkra fagyott idióta vigyorral bólogatunk. Pillanatok alatt elszívja az összes energiánkat, korábbi jókedvünk semmivé válik. Azért mond hasznos információt is arról, hogy a santiagói Paradorban a compostela fénymásolatának bemutatásával minden étkezésre 10 peregrinót vendégül látnak. Természetesen itt sem maradhat el az aranyköpés:

„Annyit veszel magadnak, amennyit akarsz. Én még két nap múlva is azt ettem. Persze vittem magammal dobozt, hogy legyen mibe pakolni – elvégre magyar vagyok.”

Az vagy, vazze. Le se tagadhatod.

Az átélt élmény hatása alatt, enyhe kábulatban botorkálunk el az ágyunkig. Meglettem volna magyar szó nélkül még egy hétig, minthogy ezt a szánalmat kelljen hallgatnom.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: