2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 3., szerda, Portugalete – Castro Urdiales

Mi kelünk legkorábban, még sötétben indulunk. A városból kiérve rátérünk a Bide Gorriára. Ez egy 13 kilométer hosszú út, amely 2-3 falut érintve vág keresztül a vidéken. Kizárólag gyalogosok és (természetesen) kerékpárosok számára épült. Kétsávos bicikliút, mellette járda, két kilométerenként pihenőhelyek padokkal, esőházzal, kúttal. Biztosan nálunk is lesz hasonló vagy ötven év múlva.

Utána El Hayától Ontónig az út egyik legszebb szakasza következik – mintha ez lenne a Camino születésnapi ajándéka Ritának. Végig egy széles, jól kiépített tengerparti sétányon haladunk, egyik oldalon a meredek part, a másikon magas sziklák. Valahol útközben kiérünk Baszkföldről, és már Cantabriában járunk.

Ontónban nincs normális albergue, csak egy ház víz és ágy nélkül. Mosakodni a kocsmában lehet, hurrá. Rita lába annyira rendbe jött, hogy megkockáztatunk még 17 kilométert Castro-Urdialesig, ahol talán lesz szállás.

Egyébként ez az északi út első harmadára végig jellemző: szállások csak elvétve, azok is főként Youth Hostelek, ahol bárki megszállhat, és nyár lévén szinte mindegyik tömve. És még drágák is. Ha csak rendes zarándokszállásokon akarnánk megszállni, akkor az első 210 kilométert öt nap alatt kellene megtenni. Többnyire nem sík terepen, hátizsákkal, a bűnök súlyáról nem beszélve, ugye. Első szakasz Irún-Orio 42 km, második szakasz Orio-Canarruzza 57 km (ha sikerül megcsípni a lasturi szállást, és kivisznek kocsival, akkor ez kétfelé oszlik, viszont az sem csak zarándokoknak van fenntartva), harmadik Canarruzza-Lezama 38 km, negyedik Lezama-Portugalete 34 km, ötödik Portugalete-Castro Urdiales 36 kilométer. Szép.

A nap csúcspontja: két teljes kilométert mehetünk erdei úton. A rengeteg beton után ez igen jó is lenne, csak a helyi erdészetnél valamiért úgy gondolták, hogy ha már kivágják a fél eukaliptuszerdőt, akkor a legjobb, ha az egészet az útra döntik. Akadályverseny, aztán a változatosság kedvéért ismét beton.

Végre beérünk a városba. A TI irodán (baszkul Turismo Bulegoa, remekül el lehet szórakozni a kiejtésével) adnak pecsétet, a zarándokszállásként működő iskolában szintén. A bejáratnál belebotlunk a három spanyol kölökbe, az egyik vigyorogva kérdi, angolul: „Csak most érkeztetek?” Én szintén vigyorogva, magyarul: „Anyád.” 36 kilométert caplattunk a kánikulában, és ötre így is ideértünk. Útközben ha megálltunk pihenni, kajálni, akkor is az ösvényen telepedtünk le, egész nap nem ment el mellettünk egyetlen zarándok sem. Ezek meg itt hegesztenek dél óta a megerőltető buszozás után…

A portás lány aranyos, ötszavas angoltudásával mindent elmagyaráz. Közli, hogy rögtön jön, csak eligazít két bringást, addig ne menjünk sehová („Stay! Stay!”). Az egyik ottani kiskölyök felügyeletére bíz minket. A srác komolyan veszi a feladatát. Amikor a tétlenséget elunva megpróbálok kisétálni az ajtón, hogy szemügyre vegyem a kívülre felraggatott plakátokat, a kis gengszter elém pattan, beáll az ajtóba és széles vigyorral hozza a tudomásomra, hogy még egy lépés, és el lesz törve kezem-lábam, merthogy most „Stay!” van (vagy valami ilyesmi mondhatott). Rákacsintok. Oké, te vagy a főnök.

A tornateremben alhatunk matracokon, a szobát megszállta a buszos banda. Zuhanyzó van, a szállás ingyenes. Korán lefekszünk, eléggé le vagyunk rongyolódva. Nekem szénné égett a vádlim, Rita belázasodott.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: