2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 8., hétfő, Santander – Complengo

Nehéz nap lesz. Elméletileg 30 kilométerre van egy albergue, de ott vécén kívül nincs semmi, mosni és fürdeni nem igazán lehet. Nem mondjuk ki, de tudjuk, hogy 40 km-t kell megtennünk a következő normális szállásig, Santillana del Mar-ig. A nap folyamatosan süt, de a tengeri szél miatt szerencsére nincs olyan döglesztő hőség. Sűrűn megállunk pihenni, lábat szellőztetni, masszírozni, ragtapaszt cserélni. A kisujjamon az utóbbi napokban nőtt egy vízhólyag, amelyik mostanra kitöltötte a létezéséhez szükséges teret, és megállt a fejlődésben. Csak azt nem tudom, hogy kerülhetett oda. Járás közben nem érzem, nem fáj, nem akadályoz, leragasztani sem kell. Egyáltalán, észre sem vettem eddig, pedig már napok óta ott lehet. Oké, ennyi szenvedés nekem is kell. A kényesebb helyeket azért szorgalmasan ragasztgatom, megelőzendő a bajt. Egyébként remekjó ragtapaszunk van, saját magán kívül semmihez nem hajlandó hozzáragadni.

Nem állunk meg 30 kilométernél. A jelzések egyre gyatrábbak, de az utolsó pillanatban mindig feltűnik valahol egy sárga nyíl. Ez Cantabria. Baszkföldön néhol még azt is külön jelezték a láma zarándoknak, merre NEM szabad menni. Itt ha nem kell letérni az útról másfél kilométeren keresztül, akkor nem tesznek ki jelet. Nehezen megszokható ez a hazai viszonyokhoz szokott túrázó számára.

Eddig érlelődött, de most már teljesen egyértelművé vált: Cantabria nem tetszik. Sehol egy fenyves, vagy egyáltalán egy normális erdő, csak ezek az eukaliptusz borzadályok. A hegyek teljesen kopárak és félig le vannak bontva, és ahol a helyiek utat találnak, azt reflexből lebetonozzák. A levegőben por terjeng, gyártelepek és mocsárvidékek váltogatják egymást. Ékes bizonyítéka annak, hogy a Nagyfőnök a hetedik napon nem dolgozott. Ma is öt kilométert gyalogoltunk egy úton, egyik oldalon mocsár, a másikon gyárak és roncstelepek, az út mellett csővezeték.

Egy idő után megint azt hisszük, eltévedtünk, de egy helyi mezőgazdasági szakember leszólít minket és elmondja, hogy az albergue már csak fél kilométerre van. Elnézően bólogatunk – magyarázhat, mi úgyis Santillanában alszunk. Elmegyünk az alberguét jelző tábla mellett, és leereszkedünk a másfél kilométerre lévő Santillanába. Csodás kis város, mintha a középkorba csöppentünk volna. Rita szerint ezek a Süsü a sárkány díszletei. Két kilométerre vannak az altamirai barlangok, itt minden erről szól. Az összhatást legfeljebb a bamba turisták tömege rontja el – közéjük tartozunk mi is. A TI irodában kapunk pecsétet, ugyanitt közlik, hogy a városban nincs szállás, viszont van egy albergue másfél kilométernyire visszafelé. Francba…

Vissza az alberguéhez. Az épület távolról nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul már későre jár, félünk hogy tömve lesz. 43 kilométert gyalogoltunk, hullafáradtak vagyunk. Mozgást látunk a ház mellett, és amikor odaérünk, egy mosolygó bennszülött fogad minket; szó nélkül a kezünkbe nyom egy-egy pohár hideg narancslevet. A mai nap kis csodája… pedig már semmi jóra nem számítottunk. Magán albergue, egy család vezeti, a góré egy testes matróna, aki előszeretettel fogdossa a vállam és dörgölőzik hozzám, amikor a vacsorát tálalja. Rosszat fogok álmodni. A hely remek, ráadásul csak egy olasz pár és két baszk bringás van rajtunk kívül.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: