2008. január 6., vasárnap

2005. augusztus 9., kedd, Complengo – Cóbreces

Úgy döntünk, megvárjuk a reggelit. Elméletileg reggel hétkor lenne, gyakorlatilag viszont fél nyolckor összecsomagolva várjuk, hogy mi lesz. A háziak megvárják, amíg mindenki felébred, csak utána tálalnak. Vacsora-szállás-reggeli együtt 16 euro fejenként, és volt benne egy üveg riojai veres is. Lassan hozzászokunk, hogy mindenki hülyének néz minket, amiért gyalog megyünk Santiagóba. Az olasz tag megemeli a hátizsákom és közli, hogy ez húsz kiló, és teljesen hibbant vagyok. Hehe, mondjon valami újat (egyébként szerintem nem több 15-16-nál). Én egy hét után hozzászoktam, szinte fel sem tűnik, hogy a hátamon van.

Elbúcsúzunk, és indulás. A cél: fogalmunk sincs. Az egyik pihenőnél utolér minket egy francia és egy spanyol srác, megkérdezik megyünk-e együtt. Menjünk. Tíz perc múlva megállnak bagózni, nem várjuk meg őket. Nem túl szimpatikusak.

Cantabriának ezúttal a szebbik arcát látjuk, de ez még mindig csak halovány árnyéka Baszkföldnek. A városok mindenesetre gyönyörűek. Cóbrecesbe érve eldöntjük, hogy itt maradunk. Alig jöttünk tizenegynéhány kilométert, de a tegnapi nap húzós volt, ráadásul mosnunk is kéne, és megszárítani a ruhákat. A ciszterci szerzetesek által üzemeltetett albergue nyitva, egyelőre egyedül vagyunk. Mire kimosunk és lezuhanyozunk, megérkezik a mogorva háziúr… vagyis szerzetes. Elkéri a credentialunkat; először azt hiszem, le akarja pecsételni, de csak ellenőrzi, hogy tényleg zarándokok vagyunk-e. Rak egy kis rendet az előző napi zarándokok után, és ráförmed Ritára, hogy takarítsa ki a vizesblokkot. Biztos ide is elért az El Pontarrón-i alberguetakarítás híre. Az öreg rühelli a képünket, ez az első pillanattól nyilvánvaló.

A nap folyamán megtelik az albergue, mindenkivel nevetgél, jópofizik, csak minket utál látványosan. Sebaj, azért is kedvesen mosolygunk. Rita kalapját csak kétszer veri le „véletlenül” a székről, és senki mástól nem kéri el a credentialt.

Öt körül ismét átsétál, mutatja hogy fogjuk a credentialt és kövessük, ad pecsétet. Lepecsételi mindkettőt, természetesen rossz helyen. Nem mintha számítana. Aztán mogorván közli, hogy „donativo, 3 euro”. Sajnálom hogy nem tudok spanyolul, szívesen közöltem volna vele, mennyire sajnálom, hogy fix tarifája van az önkéntes adománynak, mi többet szerettünk volna itt hagyni. Aztán később megint bejön az épületbe, és az egyik angolul tudó peregrino tolmácsolásával megkérdi, kitől hallottuk, hogy itt meg lehet szállni. A bennszülöttektől. Valami gond van? A zarándok megnyugtat, hogy nincs probléma. Fogalmam sincs, mivel váltottuk ki ezt a látványos utálatot. Mindvégig udvariasak és tisztelettudóak voltunk vele, mosolyogtunk mint a hülyegyerekek, és nem tettünk semmi rendkívülit. Meghúztuk magunkat, amúgy jó zarándok módjára. Egyébként is nagyon örültünk, hogy megint szerzeteseknél szállhatunk meg, a canarruzzai kolostor az út egyik legnagyobb élménye volt. Eh, Cantabriában még a szerzetesek sem olyanok, mint Baszkföldön. Az is lehet, hogy El Pontarrón bélyegét érezte meg rajtunk. Mindegy, a lényeg hogy kaptunk szállást, ennél többet nem kívánhattunk.

Estefelé megáll egy bringás az ajtóban és megkérdi, beszélek-e spanyolul. Miután nemmel felelek, nagyot merít angoltudása tárházából, és felteszi a kérdést:

– Whoeeráááaaajkeenáááooouuuu…?

Bután nézek rá. Ehhez hasonlót eddig csak a tévében hallottam egy walesi bányásztól, de ott se értettem belőle egy szót se. Egy spanyol hölgy siet a segítségemre, és eligazítja a srácot. Az angolul tudó spanyol zarándok közben a háttérben nyüszít, és a bringás távozása után bunkó módon együtt röhögünk.



Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: