2008. január 6., vasárnap

2005. július 23-24., szombat-vasárnap., Utazás és megérkezés. Irún.

29 órás, jórészt eseménytelen vonatozáson vagyunk túl; időnk jó részét alvással töltöttük, a hortyogások közötti szünetekben pedig az ablakra tapadva bámultuk az osztrák és svájci Alpok hegyeit. Időnként nyüszítettem, talán a nyálam is csorgott kicsit. Hát igen, ha a magyar egyszer kiszabadul az országból...
Örömmel tapasztaltam, hogy a franciákban nem kellett csalódnom. E
ddig sem voltak a szívem csücskei (lelkifurdalásomat valamelyest csökkenti, hogy ők is utálnak engem), és ezt a „szimpátiát” tovább mélyítette bennem a 11 órás éjszakai utat az alvókocsiban üvöltve végigpofázó baromállat, no meg az egyik pályaudvar mellett, néhány sátor között a nagydolgát végző honfitársa. Nem beszélve arról, hogy a toulouse-i pályaudvaron reggel fél hétkor nem lehet kávét kapni – azt hiszem, ennél már nincs lejjebb.
A spanyolok viszont lazák, egyedi módon oldották meg az útlevél-ellenőrzést. A többi országban a szakemberek végigmentek a vonaton, és udvariasan felszólították a nagyérdeműt az útlevelek felmutatására. Természetesen mi, magyarok ezt is továbbfejlesztettük, nálunk még egy „A kurva életbe!” is befért elé, amikor az egyik határőr a társára csukta az ajtót. A hispánoknál viszont kiáll a peronra egy rendőrtiszt, és a jelvényét a magasba emelve, jófajta BKV ellenőr módjára szólítja meg a felé zúduló tömeget. A nép átgyalogol rajta, de ez őt nem zavarja. Feladata szemlátomást a jelvény lengetésére korlátozódik, ezt pedig hibátlanul teljesíti.

Első lépésként bebarangoljuk a várost, rácsodálkozunk mindenre, főként az autósokra, akik balkáni kollégáiktól eltérően nem a gyalogosok belének kiontására tették fel az életüket. Nagyon frusztráló tud lenni, egy idő után már nem merjük megközelíteni a járdaszegélyt sem, mer' ezek állandóan fékeznek.

Lassanként arra is rájövök, hogy a "Rebajas" nem valami spanyol nemzeti étel, hanem leárazást jelent. Pedig olyan jól hangzik, szívesen vettem volna vagy egy tucatot.

Amikor már kezdjük nehéznek érezni a hátizsákot, és kissé melegnek a 33 fokot, úgy döntünk, ideje komoly lépéseket tenni a zarándokszállás megtalálása érdekében. Becserkésszük a már korábban kiszemelt parókiát, és az előre megtanult mondatok bevetésével letámadom az egyik bennszülöttet. Valószínűleg a megfelelő nyelven szólok hozzá, és tényleg azt kérdezem, amit szerettem volna. Kapok egy elsöprő erejű szózuhatagot, amitől rögtön egy lövészárokban érzem magam. Magamban megfogadom, hogy ekkora barom soha többé nem leszek, és nem próbálok úgy tenni, mintha tudnék spanyolul. Amikor az őslakos úgy huszonöt perc után levegőt vesz, kimerészkedünk a bunkerből és gyorsan tájékoztatjuk, hogy spanyolból nem vagyunk spílerek. Erre szól egy matrónának, aki fél perc alatt összecsődít egy húszfős tömeget. Tombol a segítőkészség, de még mindig nem egy nyelvet beszélünk. Végül előkerítenek egy srácot, aki tud néhány szót angolul, és viszonylag pontosan elmagyarázza, hogyan juthatunk el a mintegy 200 méternyire lévő célunkig.

Körülbelül 50 méter kell hozzá, hogy eltévedjünk.

Zavarodottan bóklásztunk, amikor integetve és kiabálva utolér minket a matróna. Látta, hogy rossz felé megyünk, és utánunk sprintelt. Szinte kézen fog minket, úgy vezet el a szállásig. Nyitás négykor. Addig további városnézés és némi takarmány beszerzése mellett döntünk. Utóbbi tervünket megtorpedózza a szieszta. A város kihalt, a fodrászüzletek és a kocsmák kivételével minden bezárt.

Vissza az alberguéhez, várakozás. Háromnegyed öt körül már azt tervezgetjük, melyik parkban aludjunk, amikor előbukkan a hospitalera, és kedvesen beinvitál minket. Angolul természetesen ő sem tud (mint később megállapítjuk, a spanyoloknál valami genetikai gátja lehet az angol nyelv elsajátításának), de ez nem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan beszéljen. Azért valahogy megértjük egymást. Megkapjuk a zarándokútlevelet, kagylót, és veszünk térképet, este pedig bides pogány létünkre közelebbi kapcsolatba kerülünk a Nagyfőnökkel: a hospitalera átkísér az istentiszteletre, ahol a helyi pap megáld minket („Honnan is jöttek? Bukarestből? Áh, Budapest!”). Nehéz út előtt állunk, igénybe kell venni minden segítséget, ugye… A bennszülöttek odajönnek, jó utat kívánnak, kezet fognak velünk – úgy tűnik, büszkék az útjukra és örülnek, hogy mindenhonnan jönnek ide emberek. Barátságos, kedves népség, azonnal megkedveltem őket. És most már a Vezér is velünk van, nem lehet probléma. Még tisztes adományt is hagyunk. Azt hiszem, mindent megtettünk, amit lehetett.

A szállásra közben két lengyel nő érkezett, nagyon jó fejek, kellemesen telik az este. És értem amit angolul mondanak. Reménykedtem benne, hogy menni fog, de élesben még nem igazán teszteltem a dolgot. Remek, ez a része oké, már csak beszélni kell megtanulni…

Korán fekszünk, holnap 27 kilométer vár ránk.

Megfigyelés: Irúnban minden gyógyszertár mellett van egy fogászati rendelő. Valami szörnyű összeesküvésre gyanakszom.

A szállás egyébként donativós, a reggeli ingyen van.



Következő nap

2 megjegyzés:

markoferko írta...

nagyon jo az oldald, a kezdes egybol megragadott.

nos, engem sem a lelki megtisztulas, hanem a 800 kilometer legyaloglasa fizikailag erdekelt, es orulok a norte leirasodnak, mert en is oda indulok a frances utan. szerintem jovo nyaron

Ngabor írta...

Nem fogod megbánni:)