2008. január 6., vasárnap

2005. július 25., hétfő., Irún – San Sebastian

Reggel fél hatkor kelünk, halkan kicuccolunk a konyhába elpakolni, átkonfigurálni a hátizsákot. Merthogy az eső esik. Ez természetes, hiszen Spanyolországban állítólag másfél hónapja aszály van… Azért érzek valami perverz örömöt; most már biztosan nem fogok átkozódni amiatt, hogy feleslegesen hoztam magammal az esővédő cuccokat. Reggeli után indulás; közben a hospitalera is előkerül, megölel, puszi, mehetünk.

Nekivágunk a Caminónak, követjük a sárga nyilakat. A jelzések újak, szerencsére akármilyen rutinos eltévedő is vagyok, ezen a szakaszon csak ritkán kell megtapasztalnunk azt az örömöt, amit egy elveszett jelzés megtalálása okoz. A hospitalera és a magunkkal hozott guide útmutatását követve felérünk a Jaizquibel hegyre, ahonnan a beígért csodás panoráma helyett csak szürke és ocsmány, illetve kevésbé szürke, de ugyanolyan ocsmány ködpamacsokat látunk. A hegytetőn sor kerül az első optimalizálásra: Ritától néhány cuccot kidobálunk, néhányat átpakolunk, elfogyasztunk, felkötünk, elásunk, elégetünk, elajándékozunk…

Rita térde fáj, ami aggasztó, de számított rá.

Kényelmes tempóban haladunk, útközben rengeteg szedret legelészünk. Így érünk be Pasajes San Juanba, ahol éppen zajlik a festivo – Szent Jakab napja van. Pecsételni a guide szerint két helyen lehet, a templomban és a városházán. Ehhez képest a városháza zárva, a templom meg szintén. Viszont a turisztikai információs (TI) iroda nyitva, a kislány kedves és beszél angolul. Pecsétet ugyan nem tud adni, de felajánlja, hogy baszkul beírja a zarándokútlevélbe az iroda nevét („Úgy sokkal autentikusabb.”), és ad bele egy autogramot is. Áthajózunk az öböl túloldalára (0,5 euro/fő), és első alkalommal pillantjuk meg a nyílt tengert. Sokáig a part mentén haladunk, de végül betérünk a San Sebastian előtti Ulia nemzeti parkba, ahol egy albergue is van – valójában egy Youth Hostel. Mocskosul drága (17 euro/fő), ezért nem szállunk meg, mondván, a városban úgyis találunk szállást. Pecsétet azért kérünk.

Szállást természetesen sehol nem találunk, tombol a festivo, gyakorlatilag csak az éttermek vannak nyitva. Rita pancsol a tengerben, aztán megtervezzük a továbbiakat. A terv a következő: ha esik, akkor templombejárat, ha nem esik, akkor beach, pad.

Nem esik. Próbálunk olyan padokat találni, melyek közelében a részegen hortyogó bennszülöttek sűrűsége nem haladja meg a kritikus értéket. Az ünnepség egész éjszaka tart, rengetegen mászkálnak a parti sétányon, ránk se hederítenek. Zavartalanul alhatunk. Rita térde estére teljesen kikészült, felmerül a hazautazás gondolata. Képtelenségnek tűnik, hogy ilyen állapotban folytatni tudja az utat.


Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

Nincsenek megjegyzések: