Északi út

Bevezető, vagy mi

2008-01-14T23:48:00.002+01:00

Nehéz szülés volt.

Két és fél év kellett hozzá, hogy a caminóm során a vonalas füzetbe kapart jegyzeteket az emlékekkel kiegészítve begépeljem, átolvassam, kijavítgassam, majd minden értelmes dolgot kihúzzak belőle, és a maradék lényegtelen szemetet a fényképek egy részével együtt feltegyem a netre. Így lett belőle útinapló, gondolatok nélkül – azokat megtartottam magamnak. Egyszerűnek hangzik, másoknak bizonyára egy hét alatt sikerült volna mindezt összehozni, de azok a mások soha nem fogják magukénak tudni az én lustaságom apró töredékét sem.

Mostanra viszont kezdtem szégyellni, hogy a második útra készülődve még az első élményeit sem tettem közzé, így megembereltem magam, és íme. Remélem, a kis csúszás ellenére lesznek benne hasznosítható dolgok az északi utat választó zarándokok számára. Kommentezni lehet, legfeljebb válaszolok.

Az északi útról: több túra, kevesebb Szent Jakab. Hegyek, völgyek, erdők, nehézségek, tengerpart, gyönyörű tájak, kevés albergue, még kevesebb zarándok, drága szállások és Baszkföld, Baszkföld, Baszkföld. Nem ragozom, a naplóban úgyis bővebben írok mindenről.

Bár nem akarom túlságosan azzal áltatni magam, hogy mi voltunk az első magyarok az északi úton, kétségtelen, hogy az indulást megelőző egy évben senkit nem sikerült találnom, aki végigment volna az Irún-Oviedo szakaszon, és útközben sem találkoztunk magyar nevekkel az alberguék „vendégkönyveiben”, ahová pedig általában minden zarándok buzgón beírja magát. Úttörőnek lenni jó, ez az apró kis illúzió megmarad hát nekünk, amíg valaki szét nem oszlatja.

Az úttal kapcsolatos rettentő méjjj bölcsességeket kihagynám, van nekünk erre szakosodott megélhetési zarándokunk könyvvel, cédével, nádihegedűvel. Egyébként sem találtam meg önmagam, akármennyire népszerű dolog is ez mostanában, és nem is ezért mentem (én inkább a „nem köll elveszni” iskola tanításait követem). A spirituális rész tehát nem vonzott, a vallási pedig… nos, a Nagyfőnökkel mindig is békében megvoltunk, egymástól jó puskalövésnyi távolságra. Vagyis Hillary szavaival élve azért mentem, „mert ott volt”. És jó volt.

Ismétlés 2008. nyarán.

(Update: megvolt, bővebben itten: judcamino.blogspot.com )

Tovább a naplóhoz

Hasznos holmik

Cuccos

2008-01-10T18:36:00.000+01:00

Egy-két szó a cuccokról, amit magammal vittem, meg amit nem, továbbá néhány tanács, javaslat, tán még használható is van köztük:

Hátizsák. Mivel csak ezért vásárolni egy újat nem akartam, vittem a jó öreg csehszlovák szörnyeteget, teljes 78 literes valójában. Soha többé. Üresen is nyom vagy három kilót, és hát az ember képes telepakolni, ha van hely. Ráadásul nem éppen a legmodernebb darab, hajlamos beázni, és külön kellett hozzá esővédőt vennem, mert az ugye nem szériatartozék. Így történt, hogy 15 kilóval a hátamon kutyagoltam végig az utat. Összehasonlításképpen, útitársnőm 55 literes, modern zsákkal jött, és minden szépen elfért benne. A mostani utamra egy 65 literest fogok vinni, ami még mindig nagy, viszont pehelykönnyű, és ezúttal már pontosan tudom, mit kell vinnem.

Esőköpeny. Ismét remekül választottam, amolyan széldzseki típust vittem, ami csak a felsőtestet védi. Soha többé. Poncho modell, illetve a hátizsákot is védő cucc javallott. Szerencsére csak két komoly eső volt, de lehetett volna sokkal rosszabb is.

Hátizsák esővédő. Ez egyértelmű, de soha többé. Az új zsák már megvédi magát, illetve az esőköpeny alá befér.

Kalap. Zseni vagyok, vittem az ajándékba kapott aussie bőrkalapot. Soha többé. Szárazon is tekintélyes súlya van, átázva mintha mázsákat nyomna, és másfél napig szárad. Nagyon sajnáltam, hogy kedves emlék, különben kivágtam volna a francba. Egyszerűen zavart, és az éles teszten kiderült, hogy jól állom a direkt napsütést akár hosszú ideig is. Legközelebb maximum baseballsapkát viszek, vagy semmit.

Cipő. A legfontosabb. Mindenkinek ízlése szerint, nekem egy könnyű Meindl túracipő jött be. Laza izületeknél érdemesebb bakancsot vinni, ami tartja a bokát. Van, aki a szandálra esküszik. A lényeg, hogy kényelmes, jól kitaposott példány legyen. Három hónappal az út előtt vettem meg, és gyakorlatilag mindenhová abban mentem, alaposan bejárattam. Ezúttal erre sem lesz gond, ugyanazt a topánt viszem, még jól tartja magát.

Szandál. Mivel zuhanyzáshoz kell valami papucsféle, érdemes két legyet ütni egy csapásra, és vízálló szandált venni. A Teva Terra-fi nekem nagyon bejött. Lehet benne császkálni megérkezés után, zuhanyzásálló, gyorsan szárad, és túratopánként is használható, ha a cipő feltörné a lábat.

Alsónemű, három garnitúra. Egy használatban, egy tiszta, egy szárad, vagy valami ilyesmi a körforgás, kisebb eltolódásokkal, ha nem sikerül minden nap mosni (háromnapos eső esetén szívás van). Persze a „mindegyiket egy hétig, aztán kifordítva szintén” módszer hívei elfelejthetik a mosással járó nyűgöket…

Zokni. 3 pár, ugyanaz a ciklus. Érdemes belefeccölni némi pénzt három pár minőségi túrazokniba (vastag, nyári), hihetetlenül sokat számít. A lábra kell vigyázni, a többi nem számít. Ide tartozik, hogy nem árt egy-másfél óránként öt perc pihenőt tartani, zokni le, szellőztetés, szárítás, lábmasszír, miegymás, és lehet is tovább menni. Fokozottan igaz ez az északi útra, ahol a cantabriai rész kivételével állandóan hullámvasutazni kell a dombok-hegyek között, és egy nehéz hátizsák alatt roskadozva könnyebben alakul ki vízhólyag.

Póló, ing. Kinek mi. Én két mezei pólót és egy hosszú ujjút vittem.

Nadrág. Két lecsatolható szárú volt nálam, az egyik szár nélkül – az egyszerűség kedvéért ez utóbbit nevezzük póriasan csak rövidnadrágnak. Bevált.

Fürdőruha. Akinek kell. Nekem holtteher, nem fürdeni mentem, és egyébként is, a tenger túl vizes.

Pulóver. Polár forever.

Hálózsák. Minél könnyebb, annál jobb. Más szempont gyakorlatilag nincs. Valahol olvastam, hogy a francia úton adnak hálózsákot is az alberguékben. Az északin ez felejtős.

Polifoam vagy hasonló. Mivel nem fért volna be a hátizsák esővédője alá, vettem egy önfelfújódó matracot, alig fél kiló, berakható a hátizsákba, pofás meg minden… soha többé. Fél kiló holtteher, összesen kétszer volt rá szükségem. Ezúttal polifoamot viszek, arra legalább le lehet ülni útközben kajálni.

Övtáska. Nagyon fontos, az összes lényeges cuccot, útlevelet, bankkártyát telefont érdemes ebben hordani, és mindig kartávolságon belül tartani.

4-5 Ruhacsipesz, spagóca. Ruhák teregetéséhez. Az északi úton az alberguékben kábé annyi helyen lehet mosó- és szárítógépet találni, mint konyhát. Cirka kétszer botlottunk ilyen luxusba. Ezért érdemes korán indulni, korán érkezni és gyorsan mosni, hogy még meg is száradjanak a cuccok.

Biztosítótű. Vittem, nem kellett, de egyszer hátha, ezért most is viszek.

Tű, cérna. Dettó. Nem súly.

Körömolló. Nagyon fontos. A lábkörmöket mindig érdemes nagyon rövidre vágni, a hegyekben való gyalogláshoz.

Kulacs, flakon, akármi. Az északi úton nagyon könnyen lehet vizet szerezni. Ketten vígan elvoltunk egy másfél literes palackkal, azt töltögettük mindig újra. A biztonság kedvéért azért vittünk még kétszer fél litert, de csak akkor fanyalodtunk rá, ha már közel jártunk a célhoz, és nagyon nem akartuk újratölteni a nagy palackot.

Lámpás. Egy néhány grammos fejlámpa bőven megteszi, leginkább reggel kell, amikor az ember sötétben készülődik, a spanyol peregrinók meg hülyének nézik.

Bot. Az út folyamán egyszer volt a kezemben, vagy két percig. Tudom, stílusos meg minden, ráadásul sokat segít, amikor az ember felfelé vonszolja magát, a kutyákról nem is beszélve, de engem csak akadályoz. Szeretem, ha szabadon van a kezem, az egyikben így is általában a guide-ot tartottam.

És ha már guide. Nekem ezek nagyon beváltak. Pontosak, megbízhatóak, általában évente újat adnak ki.

Napvédő krém. Igen fontos. Az északi út csalóka, rendszerint friss szél fúj a tenger felől, a peregrino észre sem veszi, hogy szénné égett. Labello északon szintén nem hátrány, a szél miatt könnyen kicserepesedik a száj.

Tisztálkodó/tisztítószerek. A szappan/tusfürdő-mosószer-sampon szentháromságból én a sampont választottam, az jó mindenre. A szappan még jobb, csak a sampon csomagolását praktikusabbnak tartom.

Elsősegélycsomag. Hát, inkább nem írnám le, mi mindent vittünk. Soha többé. Ragtapasz, néhány szem láz- és fájdalomcsillapító lesz legközelebb, más semmi.

Evőeszközök. Svájci bicska (dugóhúzó nélkül nincs élet), kanál. Villa felesleges, amit azzal meg lehet enni, azt kanállal is.

Térkép. Vettünk Irúnban szépet, részleteset. Soha többé.

Szótár. Vittem egy nagyon aprót, láma turistáknak valót, ami elfért az övtáskában, az most is velem jön. Ha az nincs, bocit ettem volna csirke helyett.

Füzet, toll. Naplóíráshoz, ha valakinek olyanja van.

Törülköző. Minél könnyebb, kisebb, gyorsabban száradó. Most már itthon is lehet kapni ilyeneket, annak idején én innen rendeltem. A túrazokni mellett az egyik leghasznosabb befektetésem volt. Ökölnyire összehajtható, könnyű, hatalmas mennyiségű vizet felszív (ruhaszárításnál fontos), és villámgyorsan szárad.

Füldugó. Én bárhol, bármikor elalszom, de sokan szenvednek a horkolástól.

Bögre. Aki akar. Nekem nem volt, nem is kellett. Illetve… de ez egy másik történet.

Bevezető----------------------------------------------Tovább a naplóhoz

2005. július 23-24., szombat-vasárnap., Utazás és megérkezés. Irún.

2008-01-06T12:57:00.000+01:00

29 órás, jórészt eseménytelen vonatozáson vagyunk túl; időnk jó részét alvással töltöttük, a hortyogások közötti szünetekben pedig az ablakra tapadva bámultuk az osztrák és svájci Alpok hegyeit. Időnként nyüszítettem, talán a nyálam is csorgott kicsit. Hát igen, ha a magyar egyszer kiszabadul az országból...
Örömmel tapasztaltam, hogy a franciákban nem kellett csalódnom. Eddig sem voltak a szívem csücskei (lelkifurdalásomat valamelyest csökkenti, hogy ők is utálnak engem), és ezt a „szimpátiát” tovább mélyítette bennem a 11 órás éjszakai utat az alvókocsiban üvöltve végigpofázó baromállat, no meg az egyik pályaudvar mellett, néhány sátor között a nagydolgát végző honfitársa. Nem beszélve arról, hogy a toulouse-i pályaudvaron reggel fél hétkor nem lehet kávét kapni – azt hiszem, ennél már nincs lejjebb.
A spanyolok viszont lazák, egyedi módon oldották meg az útlevél-ellenőrzést. A többi országban a szakemberek végigmentek a vonaton, és udvariasan felszólították a nagyérdeműt az útlevelek felmutatására. Természetesen mi, magyarok ezt is továbbfejlesztettük, nálunk még egy „A kurva életbe!” is befért elé, amikor az egyik határőr a társára csukta az ajtót. A hispánoknál viszont kiáll a peronra egy rendőrtiszt, és a jelvényét a magasba emelve, jófajta BKV ellenőr módjára szólítja meg a felé zúduló tömeget. A nép átgyalogol rajta, de ez őt nem zavarja. Feladata szemlátomást a jelvény lengetésére korlátozódik, ezt pedig hibátlanul teljesíti.

Első lépésként bebarangoljuk a várost, rácsodálkozunk mindenre, főként az autósokra, akik balkáni kollégáiktól eltérően nem a gyalogosok belének kiontására tették fel az életüket. Nagyon frusztráló tud lenni, egy idő után már nem merjük megközelíteni a járdaszegélyt sem, mer' ezek állandóan fékeznek.

Lassanként arra is rájövök, hogy a "Rebajas" nem valami spanyol nemzeti étel, hanem leárazást jelent. Pedig olyan jól hangzik, szívesen vettem volna vagy egy tucatot.

Amikor már kezdjük nehéznek érezni a hátizsákot, és kissé melegnek a 33 fokot, úgy döntünk, ideje komoly lépéseket tenni a zarándokszállás megtalálása érdekében. Becserkésszük a már korábban kiszemelt parókiát, és az előre megtanult mondatok bevetésével letámadom az egyik bennszülöttet. Valószínűleg a megfelelő nyelven szólok hozzá, és tényleg azt kérdezem, amit szerettem volna. Kapok egy elsöprő erejű szózuhatagot, amitől rögtön egy lövészárokban érzem magam. Magamban megfogadom, hogy ekkora barom soha többé nem leszek, és nem próbálok úgy tenni, mintha tudnék spanyolul. Amikor az őslakos úgy huszonöt perc után levegőt vesz, kimerészkedünk a bunkerből és gyorsan tájékoztatjuk, hogy spanyolból nem vagyunk spílerek. Erre szól egy matrónának, aki fél perc alatt összecsődít egy húszfős tömeget. Tombol a segítőkészség, de még mindig nem egy nyelvet beszélünk. Végül előkerítenek egy srácot, aki tud néhány szót angolul, és viszonylag pontosan elmagyarázza, hogyan juthatunk el a mintegy 200 méternyire lévő célunkig.

Körülbelül 50 méter kell hozzá, hogy eltévedjünk.

Zavarodottan bóklásztunk, amikor integetve és kiabálva utolér minket a matróna. Látta, hogy rossz felé megyünk, és utánunk sprintelt. Szinte kézen fog minket, úgy vezet el a szállásig. Nyitás négykor. Addig további városnézés és némi takarmány beszerzése mellett döntünk. Utóbbi tervünket megtorpedózza a szieszta. A város kihalt, a fodrászüzletek és a kocsmák kivételével minden bezárt.

Vissza az alberguéhez, várakozás. Háromnegyed öt körül már azt tervezgetjük, melyik parkban aludjunk, amikor előbukkan a hospitalera, és kedvesen beinvitál minket. Angolul természetesen ő sem tud (mint később megállapítjuk, a spanyoloknál valami genetikai gátja lehet az angol nyelv elsajátításának), de ez nem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan beszéljen. Azért valahogy megértjük egymást. Megkapjuk a zarándokútlevelet, kagylót, és veszünk térképet, este pedig bides pogány létünkre közelebbi kapcsolatba kerülünk a Nagyfőnökkel: a hospitalera átkísér az istentiszteletre, ahol a helyi pap megáld minket („Honnan is jöttek? Bukarestből? Áh, Budapest!”). Nehéz út előtt állunk, igénybe kell venni minden segítséget, ugye… A bennszülöttek odajönnek, jó utat kívánnak, kezet fognak velünk – úgy tűnik, büszkék az útjukra és örülnek, hogy mindenhonnan jönnek ide emberek. Barátságos, kedves népség, azonnal megkedveltem őket. És most már a Vezér is velünk van, nem lehet probléma. Még tisztes adományt is hagyunk. Azt hiszem, mindent megtettünk, amit lehetett.

A szállásra közben két lengyel nő érkezett, nagyon jó fejek, kellemesen telik az este. És értem amit angolul mondanak. Reménykedtem benne, hogy menni fog, de élesben még nem igazán teszteltem a dolgot. Remek, ez a része oké, már csak beszélni kell megtanulni…

Korán fekszünk, holnap 27 kilométer vár ránk.

Megfigyelés: Irúnban minden gyógyszertár mellett van egy fogászati rendelő. Valami szörnyű összeesküvésre gyanakszom.

A szállás egyébként donativós, a reggeli ingyen van.

Következő nap

2005. július 25., hétfő., Irún – San Sebastian

2008-01-06T12:52:00.000+01:00

Reggel fél hatkor kelünk, halkan kicuccolunk a konyhába elpakolni, átkonfigurálni a hátizsákot. Merthogy az eső esik. Ez természetes, hiszen Spanyolországban állítólag másfél hónapja aszály van… Azért érzek valami perverz örömöt; most már biztosan nem fogok átkozódni amiatt, hogy feleslegesen hoztam magammal az esővédő cuccokat. Reggeli után indulás; közben a hospitalera is előkerül, megölel, puszi, mehetünk.

Nekivágunk a Caminónak, követjük a sárga nyilakat. A jelzések újak, szerencsére akármilyen rutinos eltévedő is vagyok, ezen a szakaszon csak ritkán kell megtapasztalnunk azt az örömöt, amit egy elveszett jelzés megtalálása okoz. A hospitalera és a magunkkal hozott guide útmutatását követve felérünk a Jaizquibel hegyre, ahonnan a beígért csodás panoráma helyett csak szürke és ocsmány, illetve kevésbé szürke, de ugyanolyan ocsmány ködpamacsokat látunk. A hegytetőn sor kerül az első optimalizálásra: Ritától néhány cuccot kidobálunk, néhányat átpakolunk, elfogyasztunk, felkötünk, elásunk, elégetünk, elajándékozunk…

Rita térde fáj, ami aggasztó, de számított rá.

Kényelmes tempóban haladunk, útközben rengeteg szedret legelészünk. Így érünk be Pasajes San Juanba, ahol éppen zajlik a festivo – Szent Jakab napja van. Pecsételni a guide szerint két helyen lehet, a templomban és a városházán. Ehhez képest a városháza zárva, a templom meg szintén. Viszont a turisztikai információs (TI) iroda nyitva, a kislány kedves és beszél angolul. Pecsétet ugyan nem tud adni, de felajánlja, hogy baszkul beírja a zarándokútlevélbe az iroda nevét („Úgy sokkal autentikusabb.”), és ad bele egy autogramot is. Áthajózunk az öböl túloldalára (0,5 euro/fő), és első alkalommal pillantjuk meg a nyílt tengert. Sokáig a part mentén haladunk, de végül betérünk a San Sebastian előtti Ulia nemzeti parkba, ahol egy albergue is van – valójában egy Youth Hostel. Mocskosul drága (17 euro/fő), ezért nem szállunk meg, mondván, a városban úgyis találunk szállást. Pecsétet azért kérünk.

Szállást természetesen sehol nem találunk, tombol a festivo, gyakorlatilag csak az éttermek vannak nyitva. Rita pancsol a tengerben, aztán megtervezzük a továbbiakat. A terv a következő: ha esik, akkor templombejárat, ha nem esik, akkor beach, pad.

Nem esik. Próbálunk olyan padokat találni, melyek közelében a részegen hortyogó bennszülöttek sűrűsége nem haladja meg a kritikus értéket. Az ünnepség egész éjszaka tart, rengetegen mászkálnak a parti sétányon, ránk se hederítenek. Zavartalanul alhatunk. Rita térde estére teljesen kikészült, felmerül a hazautazás gondolata. Képtelenségnek tűnik, hogy ilyen állapotban folytatni tudja az utat.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. július 26., kedd, San Sebastian – Orio

2008-01-06T12:50:00.001+01:00

A sétányon elhúzó rendőrautó zúgására ébredek. A zsaruk bámulnak, de nem zargatnak. Ünnep volt, itt-ott az alkoholtól mozgássérült őslakók alszanak a bokrok alatt. Talán azt is látják, hogy zarándokok vagyunk; gondosan úgy fordítottam a hátizsákom, hogy minden arra járó jól lássa a kagylót. Hátha segít. Utólag tudom meg, hogy a helyi szakemberek előszeretettel rámolnak ki a parti padokon alvó turistákat.

Rita is felébred, aludni már úgysem tudunk, elkezdünk pakolni. Épp időben. Hajnali hatkor beindul az automata öntözőrendszer, mi pedig mentjük a menthetőt. Így is elázik néhány cuccom, de nem túl vészes a helyzet. Büdösek vagyunk, koszosak és szakadtak. Jól érzem magam.

Rita ha szenvedve is, de folytatja az utat. Előző este még azt gondoltam, reggel fel kell tennem a vonatra, és egyedül megyek tovább. A várost még vánszorogva hagyjuk el, aztán napközben már elég jó tempóban haladunk. A lába fokozatosan javul. Az új gyógytornász mottó: „Tökmindegy hogyan jársz, csak ne fájjon.” (Ezt a diploma összetépésének és vécé öblítésének jellegzetes hangjai követik.)

Igueldóban, a kihalt utca szélén asztal várja a zarándokokat. Rajta pecsét, friss, hideg víz (a déli, 30 fokos hőségben), mindenféle hasznos információkkal teli nyomtatott lapok, és egy kis füzet, amibe mindenki beírhatja az adatait. Magyar névvel nem találkozunk, legutóbb két spanyol zarándok járt erre, egy nappal előttünk.

Ezt a napot lazításnak szánjuk Rita lába miatt. Zarándokszállás elméletileg San Sebastiantól kb. 45 kilométerre, de bízunk benne, hogy 15 km-nél, Orióban a pap ad nekünk szállást. Ennél hosszabb távot nem merünk kockáztatni.

És az első kis csoda.

Orióban luxusalbergue vár minket. Tágas, tiszta, barátságos, alig egy éve nyílt. A jelek szerint kezdik kiépíteni az északi utat, a jelzések minősége is erre utal. Fürdés, mosás, teregetés a kertben, és henye egész délután.

Arra ébredek, hogy valaki nevetve ölelget: megérkezett a hospitalera dekoratív unokahúga. Hm. Látszik, hogy viszonylag új a hely, itt még így üdvözlik a vendégeket. Jövök máskor is. Este ő tálalja fel nekünk és egy kedves, idős olasz házaspárnak a négyfogásos, könnyű rozéval megtámogatott zarándokmenüt. Nagyon jó hangulatban telik az idő, a leányzó tört angolsággal csacsog, mi nevetünk. Beavatja Ritát a baszk hímek lekoptatásának tudományába. Hasznos lehet.

Kaja után kitör rajtunk az infantilizmus: a taljánokkal együtt megszálljuk a hintát, és vagy egy órán keresztül dumálgatunk. Ismerkedés az angol nyelv rejtelmeivel, hehe.

(Szállás 7 euro, vacsora 6 euro fejenként.)

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. július 27., szerda, Orio – Deva (Lastur)

2008-01-06T12:47:00.000+01:00

Hajnalban kelünk. Újabb kedves gesztus a vendéglátók részéről: mivel reggeli hivatalosan csak 7 óra után lenne, elláthatjuk magunkat a konyhában, és nem kell fizetni érte (egyébként reggeli 2 euro/fő lenne), mivel nem ők szolgálják fel…

Rita lába nem sokat javult, viszont meggyőződésem, hogy az egész tegnapi napnak nagy szerepe van abban, hogy egyáltalán tovább tud jönni. Ugyan lassan haladunk, viszont így nem szedek össze vízhólyagokat a rohangálásommal. Cserébe folyamatosan sajog a vállam a hátizsáktól, de néhány nap, és hozzászokok. Legalábbis remélem. Én nem sok mindent tudnék kidobni – talán csak egy kanalat, mert abból valami megmagyarázhatatlan véletlen folytán kettőt hoztam.

Nincs határozott célunk mára, az útleírás szerint normális zarándokszállások ezen a szakaszon nincsenek, legfeljebb Youth Hostelek, de azok drágák, és egyébként is tele vannak. Nyár, üdülőkörzet, hurrá. Ismét csövezésre készülünk.

Zarautz városában pecsétet lejmolunk a városházán (van albergue is (YH), természetesen teli), Zumayában pedig nagy pihenőt tartunk. Rita csobban a tengerben, aztán a TI irodában újabb pecsét. Deva előtt utolérjük az olaszokat, aztán nem is látjuk többé őket, mert találunk egy alberguét, és bemegyünk érdeklődni. Pecsét van, hely nincs. Deva felső részéből liftekkel és mozgólépcsőn mehet le az, akinek nincs kedve végigjárnia a szerpentint. Nincs kedvünk.

A TI irodában közlik, hogy a városban nincs szállás, a közeli (10 km) Lasturban, egy új alberguében viszont igen. 12 euro/fő reggelivel… mocskosul drága, viszont 30 km van mögöttünk ugyanennyi fokban, az egész út egyik legnehezebb szakaszán. A hospitalera bejön értünk a városba kocsival, majd reggel vissza is hoz.

Az irodában futunk össze Paullal, a Franciaországban élő holland földműves-szerzetessel. Ő a francia úton ment Santiagóba, és most az északin gyalogol haza. Szenzációs fazon, folyamatosan vigyorog és szövegel. Jön velünk ő is az alberguébe, közös vacsorát csapunk. Mint kiderül, Paulnak nincs kanala, így megszabadulhatok felesleges evőeszközömtől. Talán mégsem véletlenül cígöltem magammal.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. július 28., csütörtök, Deva

2008-01-06T12:33:00.000+01:00

Tartunk egy nap pihenőt, Rita térdét nem szabad túlerőltetni, főleg a tegnapi nehéz menet után. Maradunk hát még egy éjszakát az alberguében, a hospitalera reggel bevisz minket Devába. Búcsút veszünk Paultól. Remek fazon, azt hiszem, sűrűn fogjuk emlegetni az elkövetkező egy hónap során.

Egész nap lógás a városban, végre internethez is sikerül hozzájutni a helyi könyvtárban. Este jön értünk a hospitalera. Lasturban, az albergue mellett van egy régi vízimalom, azt még megnézzük – helyi turistalátványosság ezzel letudva.

Este egy francia pár érkezik, nem zarándokok. Viszont igénytelenek. Franciák.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. július 29., péntek, Deva – Canarruzza

2008-01-06T12:27:00.000+01:00

A hospitalera reggel bevisz minket a városba, puszi, ölelés, buencamino, miegymás. Megmutatja, hogy a hídon kell átmennünk, mire mi magabiztosan ráfordulunk a mólóra. Egy teherautósofőr kiált utánunk ékes baszk nyelven, hogy ha nem hajóval akarunk menni, akkor nem ártana az úton maradnunk (vagy valami ilyesmit mondhatott).

26-27 kilométer vár ránk, Paul szerint nehéz terepen. Szerencsére ez túl lett misztifikálva, ráadásul az egyik legszebb útszakasz, rengeteg erdővel, főként fenyvesekkel. Marxina-Xemein szocreál parkjában pihenő, aztán jön Bolibar, néhány ótvar ronda, színesre dukkózott emeletes házzal. Szerencsére a falu másik vége már igazi mexikói Koszfészkosz hangulatot áraszt. A Simon Bolivar múzeum zárva. Még két kilométer a római úton, és megérkezünk a ciszterci kolostorhoz. Remek hely, teljesen autentikus csuhásokkal, és az ajándékboltjukban mindenféle helyben készített finomságot lehet kapni (bor, sajt, csokoládé stb.). Mindössze négyen vagyunk gyalogosok, a többiek mind bringás zarándokok. Este nagy közös vacsora, a szerzetesek kitesznek magukért – húsleves, babsaláta, tejberizs. Ugyan a többiek dumájából egy szót se értünk, mégis jó hallgatni a társalgásukat. Kaja után beülök az istentiszteletre, és vagy húsz percen keresztül hallgatom a szerzetesek énekét. Lenyűgöző. A Nagyfőnökkel ugyan nem trécselek, sosem voltunk beszélő viszonyban, meg egy magamfajta pogánnyal biztosan nem is állna szóba, de azért hálás vagyok neki; melózott egész nap, távol tartotta tőlünk a döglesztő hőséget.

A szállás, vacsora, reggeli természetesen ingyenes, adományokat lehet dobálni.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. július 30., szombat, Cenarruzza – Guernica

2008-01-06T12:24:00.001+01:00

Ezúttal mellőzzük a hajnali kelést, megvárjuk a 7 órás reggelit, és reménykedünk benne, hogy a Boss ismét odaküldi a felhőket a nap elé. Kicsit túlspilázza a dolgot – fél óra múlva szakad az eső. Mindketten szarul aludtunk, a matracok rettenetesen puhák voltak. Csalódtam a szerzetesekben. Ráadásul a holland lány a szomszédos ágyon vaddisznó módon horkolt.

A reggeli meglehetősen egyszerű: kenyér, vaj, kávé. A szerzetesek feledtetni próbálják a matracokat.

Alig 18 kilométer után, délután kettőre már Guernicában is vagyunk. Az albergue egy Youth Hostel, 13 euro/fő egy éjszakára. Baszkföldön rohadt drága a szállás. A szupermarketben sikerül egy kábé 5 euro értékű vásárlással felváltanunk az 500 eurósunkat. Megy ez, csak sokat kell mosolyogni.

A TI irodában három kedves lány üldögél, természetesen egyikük sem beszél angolul. Viszont az egyikük tud franciául. Hurrá. Akkor inkább maradjunk a spanyolnál, ezen a nyelven legalább már tudok kávét kérni. Elmutogatják, hogy ha visszajövök két óra múlva, akkor a következő műszakban lesz valaki, akivel angolul is kommunikálhatok. Ennyire nem fontos a dolog, csak információ kell a holnapi útvonalról, szállásról, és persze pecsét. Már kifejlesztettem a tökéletes mondatot: „Kaphatnék egy sellót a credentialomba?” Közben a pecsételés mozdulatait utánzom. Így ők is megértik, miről van szó, és nekem is az az érzésem, mintha értelmesen beszélnék. A magyar szavakat a változatosság kedvéért néha angolra cserélem. Nekik úgyis mindegy.

A délután további része az albergue nyitásáig a nyilvános mellékhelyiség keresésével telik. Nos, ilyesmi nincs a városban. Ez tuti, bejártam az egészet. Végső kétségbeesésemben bevetem magam egy tabernába, és a kocsmárostól kérek egy budikulcsot, meg mellé egy kávét, hogy ne nézzen csövesnek.

Éjjel hordákban támadnak a szúnyogok; végül komoly veszteségek árán bár, de sikerül visszavernünk a rohamokat.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. július 31., vasárnap, Guernica – Lezama

2008-01-06T12:21:00.000+01:00

Az eddigi legkellemetlenebb szakasz. Mindössze 20 kilométer, de a 80-90 százaléka betonon. Talpam, sarkam sajog kissé, de egyelőre nincs vízhólyag. Rita lába napról napra javul, szerintem most már nem lesz gond, túl van a nehezén. Riszpekt, sokan mások már feladták volna. Ráadásul saját lábamat is kíméltem azzal, hogy hozzá alkalmazkodtam.
Larrabetzu hangulatos kisváros, vonzerejét tovább fokozza a padokon fekvő részegek, illetve a mellettük döglő kutyák látványa. Mintha járvány söpört volna végig a településen, pedig csak fiesta volt. Nagy buli lehetett.
A szűk sétálóutcán még zajlik az after-party, az egyik betépett fiatalember odaint minket az asztalához, amikor meglátja, hogy zarándokok vagyunk. Meghív minket egy korsó sörre. Oké, tudtuk, hogy az út áldozatokkal jár, de mindent fel kell vállalni, nem hátrálhatunk meg…

Érdekes beszélgetés veszi kezdetét. A srác jól beszél angolul, viszont takonyrészeg, alig érteni a motyogását. Sebaj, szerencsére nem várja el, hogy válaszoljunk. Elmeséli, hogy volt salgótarjáni barátnője. Egy idő után udvariasan kimentjük magunkat. Nem vagyok benne biztos, hogy észreveszi a távozásunkat.

Lezamában a zarándokszállás egy iskola udvarán felállított pavilonegyüttes. A szállás donativós, van benne vagy 10 ágy, és egy mókás vizesblokk: koedukált zuhanyzó, egy hosszú vályú vízcsapokkal a mosakodáshoz, valamint egy pottyantós WC. Érkezik egy húszfős spanyol mókus őrs is, ők valahol kint sátoroznak a focipálya mögött, de a mi vizesblokkunkat használják. Kellemes kis átjáróház alakul ki, egy percre sem szünetel a forgalom. A rendszer túlterhelődik, mire zuhanyozni indulok, már masszív fekáliaszag terjeng odabent. Sebaj, vezekelnem kell; ha nem lennének nagy bűneim, biztosan nem az északi úton indultam volna. Nagyobb gond, hogy megfájdult a bal achillesem. Rita megnyugtat, hogy ez pihentetés nélkül az esetek 99 százalékában már csak romlani szokott…

Este még egy fiatal német pár érkezik, szintén zarándokok, innen kezdik az utat. Persze mi, a veterán inszájderek azonnal ellátjuk őket mindenféle hasznos és bölcs tanáccsal.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 1., hétfő, Lezama – Bilbao

2008-01-06T12:17:00.002+01:00

Ismét nyugisabb napot tervezünk, Bilbaóban meg akarunk állni netezni, mosni, satöbbi. Alig 13 kilométer. Ahol a Camino letér a főútról, építkezés zajlik, és kábé fél kilométeres szakaszon minden jelzést eltüntettek. Persze hogy eltévedünk, de távolságban nem kóválygunk sokat, inkább csak időt vesztünk. Útközben nyomunkba szegődik egy kiskutya, hosszú ideig követ minket. Egy idő után már visszazavarni sem lehet szegényt. Háziállatot most nem szeretnék, ezért beteszem egy kertbe, abban a reményben hogy majd az ottaniak gondját viselik. Itt szinte mindenhol van kutya.

Pacallá ázva érünk be Bilbaóba. A katedrálisban egy apáca pecsétel nekünk.

A TI irodában megmondják, melyik busszal jutunk el az alberguéhez (58-as). Megkérdem a sofőrt, hol kell leszállni, erre az egész busz a láma peregrinók segítségére siet. Még amikor leszállunk, akkor is kórusban üvöltve magyarázzák, hogy a másik irányba menjünk. Kedves népség, na.

Az albergue egy nyolcemeletes Youth Hostel, de mivel zarándokok vagyunk, összesen 20 euróból megússzuk a szállást + reggelit. Vacsora 7euro/fő, kérünk. Mindent kérünk. Szétáztunk és sajnáljuk magunkat, nagyon. Mosó- és szárítógép van, persze jó pénzért, de Rita teljesen belelkesedik. Azt hiszem, ettől komoly mértékben javult a lába állapota. Kétségtelen, a ruhák mintha tisztábbak lennének, és ezúttal nincs samponszaguk.

Aggódom az achillesem miatt, egyre jobban fáj, pedig ma nagyon keveset mentünk. Azt viszont másfél kilométer kivételével végig betonon. Egyelőre még nem akadályoz semmiben, csak mivel próbálom kímélni, elég természetellenesen lépkedek, és ettől az összes többi lábizmom is sajog.

Vacsora előtt még kimerészkedünk a városba, megnézzük a hidakat meg a Guggenheim múzeumot. Ritka ronda építmény, ha az ember közelről is szemügyre veszi. Mintha az egészet gyűrött alufóliába csomagolták volna. A belvárosi rész viszont csodaszép, de azt csak zuhogó esőben láttuk, ezúttal nem megyünk újra megnézni… kíméljük a lábunkat, inkább visszasántikálunk a szállásra.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 2., kedd, Bilbao – Portugalete

2008-01-06T12:17:00.001+01:00

Megvárjuk a reggelit, végre jól kialszom magam. Világosban ébredek. Hehe. Sarkam állapotára való tekintettel megejtek egy kisebb szanálást: egy pár zokni, toll, öngyújtó, fél liter víz, meg még néhány apróság megy a kukába. Továbbá Rita egészségügyi csomagjának tetemes része, egyebek közt néhány tekercs géz, gombaölő kenőcs és hasonlók… elmondani nem merem neki, majd az út végén. Aztán teletömöm az övtáskámat, hogy a hátizsák minél könnyebb legyen.

Három spanyol sráccal vágunk neki az útnak, és hamarosan sikerül a legbrutálisabb eltévedést produkálnunk. Valahogy rákeveredünk arra az útra, amelyiken át lehet menni a francia útra. A jelzések ritkák és halványak, egy idő után teljesen eltűnnek, mi pedig egy forgalmas országúton találjuk magunkat. Kábé 4 kilométeres kóválygás után leljük meg újra a helyes utat.

Egész nap Bilbao elővárosaiban szédelgünk. Baracaldóban egy útépítő munkás kiröhög, amikor megmondjuk neki, hová tartunk. Baracaldo visszataszító hely, meggyőződésünk, hogy ennél randább várost egész úton nem fogunk találni. De aztán jön Sestao. A település a nyócker leglepukkantabb részeire is simán ráver. Gyorsan átszáguldunk rajta, majd meggyőződünk róla, hogy minden testrészünk megvan. Húzós hely. Viszont a következő város, Portugalete már gyönyörű település, pedig szinte egybeépült Sestaóval.

Az albergue donativós, csinos matracokon lehet aludni. Vannak ágyak is, de azokat a korábban érkezők már elfoglalták. Például a három spanyol srác, akik érdekes módon jóval előttünk megérkeztek, pedig sokkal lassabbak voltak nálunk, és ugyanúgy eltévedtek. Biztosan jót buszoztak…

Az achillesem már nem fáj. Újabb kis csoda. 20 kilométert tettünk meg.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 3., szerda, Portugalete – Castro Urdiales

2008-01-06T12:11:00.000+01:00

Mi kelünk legkorábban, még sötétben indulunk. A városból kiérve rátérünk a Bide Gorriára. Ez egy 13 kilométer hosszú út, amely 2-3 falut érintve vág keresztül a vidéken. Kizárólag gyalogosok és (természetesen) kerékpárosok számára épült. Kétsávos bicikliút, mellette járda, két kilométerenként pihenőhelyek padokkal, esőházzal, kúttal. Biztosan nálunk is lesz hasonló vagy ötven év múlva.

Utána El Hayától Ontónig az út egyik legszebb szakasza következik – mintha ez lenne a Camino születésnapi ajándéka Ritának. Végig egy széles, jól kiépített tengerparti sétányon haladunk, egyik oldalon a meredek part, a másikon magas sziklák. Valahol útközben kiérünk Baszkföldről, és már Cantabriában járunk.

Ontónban nincs normális albergue, csak egy ház víz és ágy nélkül. Mosakodni a kocsmában lehet, hurrá. Rita lába annyira rendbe jött, hogy megkockáztatunk még 17 kilométert Castro-Urdialesig, ahol talán lesz szállás.

Egyébként ez az északi út első harmadára végig jellemző: szállások csak elvétve, azok is főként Youth Hostelek, ahol bárki megszállhat, és nyár lévén szinte mindegyik tömve. És még drágák is. Ha csak rendes zarándokszállásokon akarnánk megszállni, akkor az első 210 kilométert öt nap alatt kellene megtenni. Többnyire nem sík terepen, hátizsákkal, a bűnök súlyáról nem beszélve, ugye. Első szakasz Irún-Orio 42 km, második szakasz Orio-Canarruzza 57 km (ha sikerül megcsípni a lasturi szállást, és kivisznek kocsival, akkor ez kétfelé oszlik, viszont az sem csak zarándokoknak van fenntartva), harmadik Canarruzza-Lezama 38 km, negyedik Lezama-Portugalete 34 km, ötödik Portugalete-Castro Urdiales 36 kilométer. Szép.

A nap csúcspontja: két teljes kilométert mehetünk erdei úton. A rengeteg beton után ez igen jó is lenne, csak a helyi erdészetnél valamiért úgy gondolták, hogy ha már kivágják a fél eukaliptuszerdőt, akkor a legjobb, ha az egészet az útra döntik. Akadályverseny, aztán a változatosság kedvéért ismét beton.

Végre beérünk a városba. A TI irodán (baszkul Turismo Bulegoa, remekül el lehet szórakozni a kiejtésével) adnak pecsétet, a zarándokszállásként működő iskolában szintén. A bejáratnál belebotlunk a három spanyol kölökbe, az egyik vigyorogva kérdi, angolul: „Csak most érkeztetek?” Én szintén vigyorogva, magyarul: „Anyád.” 36 kilométert caplattunk a kánikulában, és ötre így is ideértünk. Útközben ha megálltunk pihenni, kajálni, akkor is az ösvényen telepedtünk le, egész nap nem ment el mellettünk egyetlen zarándok sem. Ezek meg itt hegesztenek dél óta a megerőltető buszozás után…

A portás lány aranyos, ötszavas angoltudásával mindent elmagyaráz. Közli, hogy rögtön jön, csak eligazít két bringást, addig ne menjünk sehová („Stay! Stay!”). Az egyik ottani kiskölyök felügyeletére bíz minket. A srác komolyan veszi a feladatát. Amikor a tétlenséget elunva megpróbálok kisétálni az ajtón, hogy szemügyre vegyem a kívülre felraggatott plakátokat, a kis gengszter elém pattan, beáll az ajtóba és széles vigyorral hozza a tudomásomra, hogy még egy lépés, és el lesz törve kezem-lábam, merthogy most „Stay!” van (vagy valami ilyesmi mondhatott). Rákacsintok. Oké, te vagy a főnök.

A tornateremben alhatunk matracokon, a szobát megszállta a buszos banda. Zuhanyzó van, a szállás ingyenes. Korán lefekszünk, eléggé le vagyunk rongyolódva. Nekem szénné égett a vádlim, Rita belázasodott.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 4., csütörtök, Castro Urdiales – Pontarrón de Guriezo

2008-01-06T12:09:00.001+01:00

A sulit csak hétkor nyitják, ezért viszonylag későn indulunk. Buszos barátaink előttünk távoznak, gondolom délre megint meglesz nekik a 38 kilométer Laredóig. Tegnap még mi is töprengtünk, hogy elmegyünk addig (mármint gyalog), de a tegnapi nap sokat kivett belőlünk, így csak 15 kilométert tervezünk.

Az islaresi kempingben a hölgy közli, hogy csak akkor ad pecsétet, ha ott alszunk. Biztosan el kell számolnia a téntával…

És elkezdődik a vesszőfutás.

Az alberguét keresve kábé 6 kilométert tévelygünk egy Guriezo nevű helyen, ami 5-6 kisebb településből áll, érzésem szerint akkora területen szétszórva, mint Budapest. Egyedüli látnivaló a csinos rendőr leányzó, aki kedvesen eligazít minket. Hát persze hogy vissza kell mennünk vagy három kilométert. Már bosszankodni sem tudunk, útközben még alszunk is egy jót egy padon. Az útmutatónk szerint a városházán kell szállás után érdeklődnünk. A barátságos bennszülöttek közlik, hogy Pontarrón (a hely, ahová a rendőrlány szerint mennünk kell) két kilométerre van arra. A városháza meg kettőre az ellenkező irányban. A sokat látott, tapasztalt túrázó ilyenkor elemzi az információkat, mérlegel. A rendőrkislány sokkal jobban nézett ki, mint a szőrös cantabriai paraszt, ezért hajlamos vagyok inkább az előbbinek hinni.

A hideg ráz minket ettől a helytől. Simán elképzelhető, hogy naplemente után jönnek az élőhalottak.

Végre megtaláljuk Pontarrónt. Ami valójában El Pontarrón. Ilyen neveket adnak a horrorfilmekben a településeknek. Egy kocsma, és körülbelül tizenöt ház. A kocsma neve: Bar el Pontarrón. A tulajdonos Angeles Perez Gomez. A személyzet három nőből áll – egy szőke, egy vörös és egy fekete. Tiszta „Alkonyattól pirkadatig” feeling. Menekülni kéne, amíg be nem sötétedik.

Megkapjuk a kulcsot, átballagunk az alberguébe. Hatszor elmegyünk mellette, mire megtaláljuk. Az udvaron egy kikötött kutya ugat folyamatosan – már csak ez hiányzott. Elég nagy a kosz meg a rumli, szóval otthonos a hely, de Rita nekiáll takarítani, és tíz perc alatt tönkrevágja az egészet. Bosszúból lefényképezem seprűvel a kezében. Jól áll neki.

Vacsoráig alszunk egyet. A rémálmokon már meg sem lepődünk. Saját álmom szerint tüdőrákban haldoklom, Ritának szintén valami hasonló kaliberűt sikerül összehoznia.

A kocsmában kajálunk, de nem maradunk bent, a kinti asztalok egyikénél telepszünk le. Biztos, ami biztos.

Az ingyenes alberguében éjszaka csak ketten vagyunk, jól bezárkózunk.

Ja, a folyó közvetlenül az ablak alatt folyik. Visszafelé. (Persze, csak a dagály…)

És valami rohadt nagy vadállat is megcsípte a vádlimat, ami másfélszeresére dagadt. Egy mutáns bögöly lehetett. Szerintem holnaptól elkezdek oszlásnak indulni, és zombiként fogom végezni.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 5., péntek, El Pontarrón – Santona

2008-01-06T12:01:00.001+01:00

Túléltük az éjszakát. Gyorsan felcuccolunk és elhúzzuk a csíkot. Az út kanyargós, érzésem szerint mindig visszafordul Pontarrón felé; meg vagyok győződve róla, hogy a falu körül keringünk. Tiszta Ravenloft birtok. Útközben látunk egy nagy, kihalt, fenyegető gyártelepet, biztosan itt állítják elő nagyüzemben a zombikat. Aztán egy csapatnyi mozdulatlanul álló birkát. Ezek is élőhalottak. Lefényképezem őket, hogy legyen valami bizonyíték. Kéken világít a szemük.

Aztán végre kisüt a nap, és véget ér a rémálom.

Az út valahogy lerövidíti önmagát, a tájékoztatóban jelzett 26 kilométer helyett meg mernék rá esküdni, hogy alig tettünk meg 15-öt, és máris Laredóban vagyunk. Megkérdezünk vagy tíz bennszülöttet, hogyan lehet átmenni az öblön. Angolul egyik sem tud, a legkommunikatívabbak viszont elmagyarázzák, hogy az út sok-sok kilométer. Csapdát szimatolunk. Ezek biztosan vissza akarnak küldeni minket El Pontarrónba. Végre akad egy fiatalember, aki valamennyire beszéli az angolt, és megmutatja, merre kell menni a komphoz.

A „kikötőt” csak hosszas keresgélés után találjuk meg. Ezek a hispánok nem cifrázzák túl a dolgot. Van egy strand, és a kis hajó ott köt ki, ahol a legtöbb ember várakozik. Megállunk hát, és türelmesen alkotjuk a tömeget. Az átkelés 1,5 euro/fő. Megspóroltunk majdnem egy teljes napi utat.

Santona valami halászati központ lehet, egymást érik a halüzemek, és mindent beleng a masszív halszag. A Szent Hering őrködik a város felett. Ennek ellenére kellemes hely. A környék teli van erődökkel, nagy bulik lehettek itt a középkorban. Látunk néhány szobrot, emlékművet is, kutyáknak, halaknak. Érdekes nemzeti hősök vannak errefelé…

A nap élménye: leülünk egy parkba dinnyézni, és távozás közben véletlenül rálépünk a füvet helyettesítő kiszáradt izére, ahol egyébként gyerekek és kutyák rohangálnak. Ott terem egy idős őslakos, és leüvölti a hajunkat. Mosolyogva kérek elnézést, mégiscsak az ő hazai pályája. Egyébként is, mit nekünk egy bennszülött haragja, mi már megjártuk El Pontarrónt.

A szállás vacsorával 5,5 euro/fő. Lehet reggelit is kérni, de inkább kihagyjuk.

Egyre jobban élvezem az utat, nem akarok hazamenni. Este elkezdem tervezni a következő Caminómat. A vádlim közben olyan vastag lett, mint a combom.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 6., szombat, Santona – Santander

2008-01-06T11:58:00.001+01:00

33 kilométer a mai táv, de remekül érzem magam, fel vagyok dobva. Talán ez lehet az oka, hogy amikor Ritával nézeteltérésünk támad egy táblán szereplő felirattal kapcsolatban, derűsen visszamegyek a hőségben vagy másfél kilométert, hogy lefényképezzem és bebizonyítsam az igazam. Ami természetesen nincs. No majd talán máskor.

Az egyik faluban az út két oldalán, egymással szemben két tábla, a következő feliratokkal: „Galizano 3,5 km” és „Galizano 3,3 km”. Nem annyira meglepő, egy ideje már rájöttem az alaptételre: egy spanyol kilométer = x méter, ahol x egy véletlenszerűen változó érték, valahol 0 és 2000 között.

Güemesnél albergue, de nem esik útba, így nem megyünk be pecsételni.

Somóba nyílegyenes országút vezet be, mellette kerékpárút. Gyalogolunk rajta vagy 6 kilométert, de 1 km-rel a város előtt engedünk az újra feltűnő sárga nyíl csábításának, és letérünk róla. Szerencsére hamar rájövünk, hogy hibát követtünk el, és a szántóföldön keresztülgázolva, egy magánház udvarán át visszajutunk az útra. Ennyit a partizánakciókról.

A városban újra kompra szállunk, irány Santander. Kábé 10 perces út, 1,9 euro fejenként. Pecsét a TI irodán, ugyanitt ellátnak minden segítséggel.

Az alberguében egy vén, ám igen kedves gengszter fogad minket, és sajnálkozva közli, hogy már nincs szabad ágy, de ha nekünk megfelel, alhatunk a földön, az irodában. Persze hogy megfelel. Sajnos két napig nem maradhatunk, pedig szerettünk volna itt egy pihenőnapot beiktatni, kicsit körülnézni. Felajánl nekünk egy szálláslehetőséget másnapra, fejenként 15 euróért. Némi habozás után elfogadjuk. Rita lábára ráfér a pihenés, és a következő szakasz nagyon hosszú lesz. Elvezet minket egy helyre, ahol a madámnak előre fizetünk (a kéglit tuti hogy szobáztatásra használják, amikor éppen nincs szezon). Az öreg biztosan ebből is leakasztja a sápot. Visszafelé mutat egy kajáldát, ahol lehet menüt enni 7 euróért. A vén szálhámos tutira százalékot kap.

Estére az öreg beszervezett még néhány zarándokot, és az utolsó pillanatban egy osztrák lány is beesik. Hatan nyomorgunk az iroda padlóján. Nagyon jó a hangulat, mindenki rajtunk trappol keresztül, de sebaj. Igazi főhadiszállás fíling, a népek a további útszakaszokat tervezgetik, haverkodnak, főznek, dumálnak. Valami ilyesmit vártam az út elejétől. Remekül érzem magam.

Eddig az első albergue, ahol van konyha. Luxus. Pecsétet itt is adnak, illetve a katedrálisban.

A vizesblokkban állandó a forgalom, úgy döntök, ma kihagyom a fürdést. Reggel úgyis megyünk át az új szállásra, ott az lesz az első dolgom. Büdösen és elégedetten alszom el.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 7., vasárnap, Santander, pihenőnap

2008-01-06T11:53:00.000+01:00

Ilyen még nem volt, mióta elindultunk: negyed tízig alszunk, világosban ébredünk. Hajnalban ugyan felébreszt a rajtunk keresztülvonuló, távozó zarándokok hordája, de ez egy kicsit sem zavar. Utolsóként távozunk, pontosabban az öreg rugdos ki minket. Rögtön átvonulunk a másik szállásra, ahol a madám nem ismer meg minket, és megint le akar nyúlni 30 euróra. Végül egy angolul is tudó spanyol peregrino segítségével elmagyarázzuk neki, hogy ne nézzen madárnak. Négyágyas szoba, tisztaság, rend. Kell is az egy kuplerájba. A lényeg, hogy végre zuhanyozhatok.

Első utunk a TI irodába vezet (időközben megtanultuk, hogy minden településen ez a legfontosabb ojjektum), ott tájékozódunk. Egyebek közt azt is megkérdezzük, merre találunk egy vasárnap is nyitva tartó boltot.

– Van itt egy kínai üzlet – hangzik a válasz.

– És az most nyitva van?

– Az mindig nyitva van – legyint a srác megvetően.

Hát igen, van aki nem tartja tiszteletben a Szent Sziesztát.

Rengeteg időnk van, egész nap városnézünk. Rita csobban a tengerben, én addig próbálok minél kisebb mennyiségű sugárzást magamba nyelni.

Az utcán sétálva rám akaszkodik egy koldus, és az orrom alá nyomja a befőttesüvegét. Udvariasan rámosolygok, megrázom a fejem és mennék tovább, de belekapaszkodik a karomba és visszatart. Egyre agresszívabban rázza az üveget. Továbbra is mosolyogva, de határozottan kiszabadítom a karom, mire ökölbe szorított kézzel dühösen a vállamra üt, és végre faképnél hagy. Gondolom, ezek után nekem kéne szarul éreznem magam, mert nem szántam meg egy szegény nyomorultat. A Caminón eddig is adtam nekik némi aprót, ha tehettem, de az ilyen férgek taszítanak. Selyeming, élére vasalt nadrág, új cipő… és elég esze van ahhoz, hogy tudja: a turistákból sokkal könnyebb megélni, mint munkából.

És látunk egy Gyűrűk Ura plakátot: „El Senor de Los Anillos – La Comunidad del Anillo.” Mennyivel jobban hangzik…

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 8., hétfő, Santander – Complengo

2008-01-06T11:49:00.000+01:00

Nehéz nap lesz. Elméletileg 30 kilométerre van egy albergue, de ott vécén kívül nincs semmi, mosni és fürdeni nem igazán lehet. Nem mondjuk ki, de tudjuk, hogy 40 km-t kell megtennünk a következő normális szállásig, Santillana del Mar-ig. A nap folyamatosan süt, de a tengeri szél miatt szerencsére nincs olyan döglesztő hőség. Sűrűn megállunk pihenni, lábat szellőztetni, masszírozni, ragtapaszt cserélni. A kisujjamon az utóbbi napokban nőtt egy vízhólyag, amelyik mostanra kitöltötte a létezéséhez szükséges teret, és megállt a fejlődésben. Csak azt nem tudom, hogy kerülhetett oda. Járás közben nem érzem, nem fáj, nem akadályoz, leragasztani sem kell. Egyáltalán, észre sem vettem eddig, pedig már napok óta ott lehet. Oké, ennyi szenvedés nekem is kell. A kényesebb helyeket azért szorgalmasan ragasztgatom, megelőzendő a bajt. Egyébként remekjó ragtapaszunk van, saját magán kívül semmihez nem hajlandó hozzáragadni.

Nem állunk meg 30 kilométernél. A jelzések egyre gyatrábbak, de az utolsó pillanatban mindig feltűnik valahol egy sárga nyíl. Ez Cantabria. Baszkföldön néhol még azt is külön jelezték a láma zarándoknak, merre NEM szabad menni. Itt ha nem kell letérni az útról másfél kilométeren keresztül, akkor nem tesznek ki jelet. Nehezen megszokható ez a hazai viszonyokhoz szokott túrázó számára.

Eddig érlelődött, de most már teljesen egyértelművé vált: Cantabria nem tetszik. Sehol egy fenyves, vagy egyáltalán egy normális erdő, csak ezek az eukaliptusz borzadályok. A hegyek teljesen kopárak és félig le vannak bontva, és ahol a helyiek utat találnak, azt reflexből lebetonozzák. A levegőben por terjeng, gyártelepek és mocsárvidékek váltogatják egymást. Ékes bizonyítéka annak, hogy a Nagyfőnök a hetedik napon nem dolgozott. Ma is öt kilométert gyalogoltunk egy úton, egyik oldalon mocsár, a másikon gyárak és roncstelepek, az út mellett csővezeték.

Egy idő után megint azt hisszük, eltévedtünk, de egy helyi mezőgazdasági szakember leszólít minket és elmondja, hogy az albergue már csak fél kilométerre van. Elnézően bólogatunk – magyarázhat, mi úgyis Santillanában alszunk. Elmegyünk az alberguét jelző tábla mellett, és leereszkedünk a másfél kilométerre lévő Santillanába. Csodás kis város, mintha a középkorba csöppentünk volna. Rita szerint ezek a Süsü a sárkány díszletei. Két kilométerre vannak az altamirai barlangok, itt minden erről szól. Az összhatást legfeljebb a bamba turisták tömege rontja el – közéjük tartozunk mi is. A TI irodában kapunk pecsétet, ugyanitt közlik, hogy a városban nincs szállás, viszont van egy albergue másfél kilométernyire visszafelé. Francba…

Vissza az alberguéhez. Az épület távolról nem túl bizalomgerjesztő, ráadásul már későre jár, félünk hogy tömve lesz. 43 kilométert gyalogoltunk, hullafáradtak vagyunk. Mozgást látunk a ház mellett, és amikor odaérünk, egy mosolygó bennszülött fogad minket; szó nélkül a kezünkbe nyom egy-egy pohár hideg narancslevet. A mai nap kis csodája… pedig már semmi jóra nem számítottunk. Magán albergue, egy család vezeti, a góré egy testes matróna, aki előszeretettel fogdossa a vállam és dörgölőzik hozzám, amikor a vacsorát tálalja. Rosszat fogok álmodni. A hely remek, ráadásul csak egy olasz pár és két baszk bringás van rajtunk kívül.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 9., kedd, Complengo – Cóbreces

2008-01-06T11:44:00.000+01:00

Úgy döntünk, megvárjuk a reggelit. Elméletileg reggel hétkor lenne, gyakorlatilag viszont fél nyolckor összecsomagolva várjuk, hogy mi lesz. A háziak megvárják, amíg mindenki felébred, csak utána tálalnak. Vacsora-szállás-reggeli együtt 16 euro fejenként, és volt benne egy üveg riojai veres is. Lassan hozzászokunk, hogy mindenki hülyének néz minket, amiért gyalog megyünk Santiagóba. Az olasz tag megemeli a hátizsákom és közli, hogy ez húsz kiló, és teljesen hibbant vagyok. Hehe, mondjon valami újat (egyébként szerintem nem több 15-16-nál). Én egy hét után hozzászoktam, szinte fel sem tűnik, hogy a hátamon van.

Elbúcsúzunk, és indulás. A cél: fogalmunk sincs. Az egyik pihenőnél utolér minket egy francia és egy spanyol srác, megkérdezik megyünk-e együtt. Menjünk. Tíz perc múlva megállnak bagózni, nem várjuk meg őket. Nem túl szimpatikusak.

Cantabriának ezúttal a szebbik arcát látjuk, de ez még mindig csak halovány árnyéka Baszkföldnek. A városok mindenesetre gyönyörűek. Cóbrecesbe érve eldöntjük, hogy itt maradunk. Alig jöttünk tizenegynéhány kilométert, de a tegnapi nap húzós volt, ráadásul mosnunk is kéne, és megszárítani a ruhákat. A ciszterci szerzetesek által üzemeltetett albergue nyitva, egyelőre egyedül vagyunk. Mire kimosunk és lezuhanyozunk, megérkezik a mogorva háziúr… vagyis szerzetes. Elkéri a credentialunkat; először azt hiszem, le akarja pecsételni, de csak ellenőrzi, hogy tényleg zarándokok vagyunk-e. Rak egy kis rendet az előző napi zarándokok után, és ráförmed Ritára, hogy takarítsa ki a vizesblokkot. Biztos ide is elért az El Pontarrón-i alberguetakarítás híre. Az öreg rühelli a képünket, ez az első pillanattól nyilvánvaló.

A nap folyamán megtelik az albergue, mindenkivel nevetgél, jópofizik, csak minket utál látványosan. Sebaj, azért is kedvesen mosolygunk. Rita kalapját csak kétszer veri le „véletlenül” a székről, és senki mástól nem kéri el a credentialt.

Öt körül ismét átsétál, mutatja hogy fogjuk a credentialt és kövessük, ad pecsétet. Lepecsételi mindkettőt, természetesen rossz helyen. Nem mintha számítana. Aztán mogorván közli, hogy „donativo, 3 euro”. Sajnálom hogy nem tudok spanyolul, szívesen közöltem volna vele, mennyire sajnálom, hogy fix tarifája van az önkéntes adománynak, mi többet szerettünk volna itt hagyni. Aztán később megint bejön az épületbe, és az egyik angolul tudó peregrino tolmácsolásával megkérdi, kitől hallottuk, hogy itt meg lehet szállni. A bennszülöttektől. Valami gond van? A zarándok megnyugtat, hogy nincs probléma. Fogalmam sincs, mivel váltottuk ki ezt a látványos utálatot. Mindvégig udvariasak és tisztelettudóak voltunk vele, mosolyogtunk mint a hülyegyerekek, és nem tettünk semmi rendkívülit. Meghúztuk magunkat, amúgy jó zarándok módjára. Egyébként is nagyon örültünk, hogy megint szerzeteseknél szállhatunk meg, a canarruzzai kolostor az út egyik legnagyobb élménye volt. Eh, Cantabriában még a szerzetesek sem olyanok, mint Baszkföldön. Az is lehet, hogy El Pontarrón bélyegét érezte meg rajtunk. Mindegy, a lényeg hogy kaptunk szállást, ennél többet nem kívánhattunk.

Estefelé megáll egy bringás az ajtóban és megkérdi, beszélek-e spanyolul. Miután nemmel felelek, nagyot merít angoltudása tárházából, és felteszi a kérdést:

– Whoeeráááaaajkeenáááooouuuu…?

Bután nézek rá. Ehhez hasonlót eddig csak a tévében hallottam egy walesi bányásztól, de ott se értettem belőle egy szót se. Egy spanyol hölgy siet a segítségemre, és eligazítja a srácot. Az angolul tudó spanyol zarándok közben a háttérben nyüszít, és a bringás távozása után bunkó módon együtt röhögünk.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 10., szerda, Cóbreces – Unquera

2008-01-06T11:41:00.001+01:00

Remekül indul a reggel, fél kilométerről rohanok vissza az útmutatóért. 33 kilométer a mai szakasz, a tegnapelőtti 43 után már nem is tűnik olyan gázosnak. Ez az utolsó napunk Cantabriában, és a tartomány mintha meg akarná mutatni a távozó zarándokoknak, hogy itt is vannak szép helyek. Az út továbbra is aszfalt (már belenyugodtam, hogy a cantabriaiak nem tűrik a puha felületeket), de végre erdőre hasonlító erdők, hegyre emlékeztető hegyek is feltűnnek. A városok pedig továbbra is mesések.

Comillasban pecsét a TI irodán, egy fiatal hölgy az utcán pedig mindent megtesz, hogy útbaigazítson minket, még a kocsijához is visszamegy a térképért. Imádom a spanyolokat. Különleges kedvességgel kezelik a zarándokokat, mintha szent megszállottaknak tekintenék őket.

A város után elered az eső. Kalap, esőkabát, hátizsák esővédő fel, a lábamat viszont nem védi semmi. Fél órán belül a szó szoros értelmében tökig elázok. Egy buszmegállóban kiakasztjuk magunkat száradni, és megvárjuk a zivatar végét.

Caránál, 15 km után albergue. Tele van, de azért pecsétet kérünk. Gyüjtőszenvedély, ugye…

Egész nap rettenetesen szarul haladunk, 3 órakor még csak San Vicente de la Barquerában vagyunk, 13 kilométerre a célunktól. Az eső sokat kivett belőlünk. A TI-ben begyűjtöm a pecséteket és felnézek a templomhoz, de az útmutató információjával ellentétben ott nem pecsételnek.

Végre beérünk Unquerába, Cantabria utolsó városába. Miközben az alberguét keresgéljük, egy alkoholista kinézetű tróger leszólít minket, és elvezet a szállásra. Szintén nem túl bizalomgerjesztő kollégájával együtt vezetik az alberguét, egy éjszaka fejenként 5 euro. A vizesblokk olyan amilyen, az épületet meg mintha folyamatosan tataroznák, de zarándokúton vagyunk, vagy miaszösz, és talán az első alkalommal alszunk kényelmes, kemény matracos ágyban.

A vádlim visszanyerte eredeti méretét, a pontarróni mutáns meztelencsiga mérge nem bírt az immunrendszeremmel.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 11., csütörtök, Unquera – Llanes

2008-01-06T11:33:00.000+01:00

Szokásos korai kelés, botorkálás a sötétben. Átmegyünk a hídon és máris másik városban, másik tartományban vagyunk. Cantabria kemény próbatétel volt, nyolc napig egyfolytában aszfalton gyalogoltunk. Asturiában rögtön érezhető a változás, újra erdők és földutak következnek.

Napkelte után leülünk egy templom elé, és számba vesszük a lehetőségeinket: kenyerünk elfogyott, a boltok zárva (a faluban egyébként sincs egy sem), van joghurtunk, nektarinunk és konzerv kukoricánk. Lakoma lesz itten, akárki meglássa…

Ekkor áll meg két méterrel előttünk egy furgon. Kiszáll egy nő, és a legközelebbi ajtó kilincsére akaszt egy szatyrot, benne friss kenyérrel. Letámadom, mielőtt még visszaülhetne, és gyorsan nyélbe ütjük a bizniszt, kapunk kenyeret. Úgy tűnik, odafent még mindig figyelnek ránk. Egyből kibővül a választék, képbe kerül a vaj, a lekvár, a krémsajt és a pástétom is.

Útközben összeakadunk egy lengyel zarándokkal. Amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, vigyorogva megvillantja teljes magyar szókincsét:

– Egészségedre!

A tiédre is, haver. Sosem hittem volna, hogy majdnem három hét után az első magyar szót egy lengyeltől fogom hallani.

Llanesben csak a Youth Hostelben van hely, a szállás 12 euro/fő. Ötszemélyes szoba, ismerős peregrinókkal vagyunk együtt, köztük az angolul tudó spanyol fazonnal Cóbrecesből. Kellemesen mély hangja miatt a megtisztelő Bariton becenevet érdemli ki tőlünk. A délutáni szieszta során kiderül, hogy az egyik tag művészi tökélyre fejlesztette a horkolás tudományát. Ritával döbbenten hallgatjuk, ilyenben még nem volt részünk. Az egyik zarándok mosolyogva közli, hogy a barátja egy Pavarotti, és nem árt, ha beszerzünk egy füldugót. Rita megfogadja a tanácsát, én más taktikához folyamodok: megpróbálok hangosabban horkolni, de sajnos nem egy ligában játszunk.

A város mellesleg gazdag vadászterület a gyűjtőknek, 4 pecsétet is sikerült szerezni.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 12., péntek, Llanes – Leces

2008-01-06T11:30:00.000+01:00

Csodálatos éjszakai Pavarotti-koncert után, kora reggel indulunk. Bariton morogva közli, hogy nem vagyunk normálisak. Lassan kezdjük elhinni.

Ribadeselláig 27 kilométert megyünk, és reménykedünk, hogy lesz hely a Youth Hostelben, vagy onnan 3-km-re Lecesben, az alberguében. Az a gáz, hogy az albergue biztosan sokkal olcsóbb, de semmit nem tudunk róla azon kívül, hogy talán létezik. Elég bizonytalan információkat kaptunk róla, például hogy két éve zárva volt. Feleslegesen meg nem akarunk 6 kilométert gyalogolni, ezért előbb megpróbálkozunk Ribadesellában. A dilemma elég hamar megoldódik, mert a Hostelben nincs hely. Irány Leces, de előbb szerzünk új credentialt a TI irodában (mert az első betelt) és eligazítok két, szintén szállást és zarándokútlevelet kereső spanyol srácot.

Leces egy templomból, az alberguéből, két házból és sok tehénből áll. A szállás kitűnő és olcsó (3 euro), a hospitalera kedves, és megint ismerősökbe botlunk: Bariton, egy német lány, és természetesen Pavarottiék. Teljesen szimpatikus a fazon, de Rita imái ezúttal meghallgatásra találnak, és nem a mi szobánkban szállnak meg. Aztán érkezik egy nyilvánvalóan teljesen hibbant spanyol srác: egy ótvar nagy hátizsák alatt görnyedezik, legalább harminc kilós lehet. Mármint a zsák. Levenni is alig bírja, olyan nehéz. Keresztségben a Siklóernyős nevet kapja.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 13., szombat, Leces – Sebrayo

2008-01-06T11:27:00.000+01:00

Utolsó napunk az északi úton, holnap letérünk a Primitivóra. 29 kilométer lesz a táv, reményeink szerint kevés aszfalttal. A tengerparton reggelizünk, itt ér utol minket Siklóernyős. Haladási sebessége alapján még találkozunk vele – bár mi sem száguldozunk igazán.

Asturia minden tekintetben kenterbe veri Cantabriát. Mindenhol fél-másfél méter magas kőfalak húzódnak, a városok szépek, rendezettek, sok a régi kövesút, és a Camino is próbálja elkerülni a forgalmasabb helyeket.

Az egyik faluban egy helyi néni leszólít, és azt mondja, ne menjünk arra, amerre a jelzés mutatja, hanem haladjunk tovább az országúton a következő falu felé, mert a Caminós út valamiért nem kóser. Kedves bennszülött. Szót fogadunk neki, de hamarosan meg is bánjuk. Elméletileg spóroltunk ugyan vagy három kilométert, de végig az úton megyünk, az autók néhány centire húznak el mellettünk. Útközben ismét összefutunk Siklóernyőssel. Visszafelé tart, azt mondja ő inkább megpróbálkozik a jelzett úttal. Megértem, nekem is halálfélelmem van. Fontolóra veszem, hogy mégis vissza kéne menni, és útközben befenyíteni az életünkre törő boszorkányt.

Még kétszer találkozunk Siklóernyőssel, másodszor éppen alváshoz készülődik egy padon. Francia cimboránkkal is összefutunk, hurrá. Az utóbbi napokban kezdett összerázódni egy mókás kis társaság, kiderült, kik a valódi túrázók, és már ismerősként üdvözöljük egymást.

Ragyogó érzékkel az albergue előtt úgy 20 méterrel tartunk pihenőt. Cipő, zokni le, kaja elő, elfekvés, masszírozás, henye… aztán a negyed órás ejtőzés után összeszedelőzködünk, befordulunk a ház sarkánál, és ott a szállás. Ügyesek vagyunk.

Az alberguében még több ismerős, még a santanderi vén gengszter alberguéjéből is, majd érkezik Siklóernyős és Pavarottiék. A hely teljesen rendben van, donativós. Holnap nagy valószínűséggel búcsút veszünk a többségtől, nem tudom, hányan térnek le a Primitivóra.

Kellemes meglepetés: kiderül, hogy Porfészkoszban vásárolni is lehet, a falu felső részén egy tag a furgonjából árulja a cuccost. A nap legjobb híre; már rákészültünk a pástétomos kenyérből álló vacsorára, és helyette gyümölcslé, péksütemény, csokoládé… micsoda különbség.

Este befut a két spanyol srác, akiket Ribadasellában eligazítottam: Pablo és Dabi. Jó arcoknak tűnnek.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 14., vasárnap, Sebrayo – La Vega

2008-01-06T11:04:00.000+01:00

Elsőként indulunk. 9-re Villaviciosában akarunk lenni, mire nyitnak a boltok, a városháza és a TI iroda. Bebukjuk. Fél kilencre ugyan ott vagyunk, de vasárnap lévén a boltok zárva, a városháza szintén, a TI iroda meg fél 11-kor nyit. Bejárom az egész várost, háromszor eltévedek, és végül belebotlok a hátizsákja alatt görnyedező Siklóernyősbe, aki elmondja, hogy valahol nagyon messze van egy bolt. Végül egy pékségben az eladó srác elmondja, hol vásárolhatok be mindenfélét. Rita addig a főtéren vár.

Mire visszaérek, befutnak a többiek is. Lövésük sincs, merre kell menni. Mi Oviedo felé indulnánk, ők elméletileg a gijoni utat keresik. Egy ideig velük tartunk, aztán rátérünk egy másik útra, amelyik egy boltos néni szerint (a franc essen bele, most hogy bevásároltunk, egymást érik a nyitva tartó boltok) Oviedóba vezet. A Caminónak valamikor kereszteznie kell, ezért elindulunk rajta. 7 kilométer után, egy templomnál meg is találjuk a jelzést. Ennek örömére azonnal el is tévedünk, és egy hegyoldalban több utat is kipróbálunk, mire rájövünk, hogy vissza kell mennünk jó darabon. Ismét megvan az út, hamarosan utolérjük Pablót és Dabit, akik időközben megelőztek minket. Csatlakozunk hozzájuk, és nemsokára rátérünk egy keskeny, mindenféle szúrós biszbasszal teli, felfelé vezető ösvényre. Az út egyre járhatatlanabb, egy elágazásnál a srácok elindulnak az egyik irányba, de rögtön vissza is jönnek – az az út nem oké. Marad egy lefelé vezető ösvény.

Rita áll az élre, egyedül rajta van hosszúnadrág. 10 perc alatt sikerül megtennünk vagy 50 métert. Óriáspókokkal hadakozunk, csalánt, szederindákat és más szúrós-tövises retteneteket kerülgetünk. Vagyis csak kerülgetnénk, mert mindenhol ezek vannak.

Rita hirtelen megtorpan és közli, hogy nem hajlandó továbbmenni. Egy hihetetlenül nagy és csúf pók zárja el az utat, kényelmesen terpeszkedik a hálója közepén. Ott ül és néz. Rita kétségbeesetten fordul hátra a társaság férfinak hitt tagjaihoz. A vadállathoz én sem merek hozzányúlni, simán átharapná a torkom. Viszont lefényképezem, majd a segélykérő pillantást továbbítom a mögöttem álló Pabloék felé. Mégiscsak ők itt az őslakosok, biztosan tudják, mit kell tenni ilyen helyzetben. Tudják is. Pablo odanyújtja nekem a botját, és rémülten nyüszíti:

– Kill it! Kill it!

Biztosan nem látja rajtam, hogy ugyanúgy fosok a pók közelébe menni. A botot azért elveszem tőle, nagyobb biztonságban érzem magam. Közben a háttérben Dabi a Gyűrűk Uráról és a Banyapókról magyaráz valamit. Végül valahogy félrekotrom a bestiát, és folytatjuk az utat. Reméljük, hogy nem kell visszajönnünk. Félünk a bosszútól.

Olyan 10 méter után egy kétszer két méteres, viszonylag tiszta területre érünk, ahol egyszerűen megszűnik az út. Szerelvényigazítás következik: előkerülnek a hosszúnadrágok – eddig nem tudtuk felvenni, a tövisdzsungelben nem volt rá hely. A lábam csupa vér, és még vár ránk a pók visszafelé…

Ezúttal én állok az élre, és pókra, tüskékre, tövisekre ügyet sem vetve átcsörtetek a bozóton. Kiderül, hogy mégis a másik út a nyerő, és néhány száz méter után meg is találjuk a jelzést. A megpróbáltatások összekovácsolták a csapatot, az út hátralévő részét együtt tesszük meg, és remekül szórakozunk. Észre sem vesszük, máris La Vegában vagyunk.

Az albergue nem üres, már ott van Siklóernyős, Bariton, Bongyori (egy nem túl szimpatikus, állandóan vigyorgó, kigombolt sliccel közlekedő spanyol srác), és csodák csodája: Pavarottiék. Mi a szösz, mindenki meggondolta magát, és mégis a Primitivón jönnek?

Este a helyi kocsmában vacsorázunk. A szomszéd asztalnál a spanyol zarándokok jönnek össze. Zajos társaság, de jó hallgatni őket. Pablo és Dabi összeismerkednek valami helyiérdekű taggal, kávéznak, aztán lelépnek vagy 20 percre, visszajönnek, folytatják az iszogatást. Az asztaluk ugyanúgy várja őket, ahogy otthagyták. Egy idő után közlik, hogy ők most elmennek meditálni, és távoznak a falu vége felé. Nem lepődünk meg, sokan vágnak neki az útnak mindenféle vallási és spirituális megfontolásból.

Este segítek megvarrni Bariton féltenyérnyi vízhólyagját. Szerencsétlen, alig húzza magát.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 15., hétfő, La Vega – Oviedo

2008-01-06T10:56:00.000+01:00

31 éves lettem, a Nagyfőnök éltessen.

Pablóék valamikor éjjel jöttek vissza a meditálásból, én már rég aludtam. Siklóernyőssel együtt készülődünk, jó utat kívánunk egymásnak. Ő nem áll meg Oviedóban („Nem nekem való a város.”), így valószínűleg nem találkozunk többet. Kár, rendes srác.

Egy kolostor mellett megállunk pihenni, de gyorsan szedelőzködünk is, mert fenyegető viharfelhők közelednek. Villámlás, mennydörgés mellékelve. Üvöltő zeneszó kíséretében odakanyarodik egy kisteherautó, mögötte egy motoros. A tag leszáll a motorról, és halálos nyugalommal sörös rekeszeket kezd lepakolni a kocsi hátuljából. Odaköszön nekünk és vigyorogva közli, hogy itten ma fiesta lesz. A viharfelhőkre mutogatunk: eső lesz itt, nem fiesta. Ellentmondást nem tűrően rázza a fejét. Nem, itt fiesta lesz. Oké, te tudod. Mi mindenesetre húzzuk a csíkot. A vihar szerencsére pont mellettünk vonul el. Korán érünk Oviedóba, de az albergue csak nyolckor nyit. Városnézünk, kajálunk és várakozunk. Befut (vagy inkább vánszorog) Bariton, és mutatja hogy fáj a lába. Busszal jött. Megtudjuk tőle, hogy a népek mégsem a Primitivón jönnek, csak kerülnek egy kicsit Oviedo felé, mert Gijonban nincs albergue. Aztán lefekszik a templom oldalába aludni.

Közben gyülekeznek az ismeretlen peregrinók, ők valószínűleg innen kezdik az utat. A téren feltűnően nagy a kolduskoncentráció, ismét sikerül levenniük némi apróra. Szinte már a jó öreg Magyarországon érzem magam, amikor a zarándokok fél nyolckor odacsődülnek a szállás elé, és ezzel a fél városban megakasztják a gyalogosforgalmat. Nekünk, a sokat megélt veterán peregrinóknak persze ez méltóságon aluli, maradunk a padon napozni. Besántikál Pavarotti és a haverja, aki beszél egy kicsit angolul. Előző nap megtudta, hogy Rita gyógytornász, és most megkéri, hogy kezdjen valamit Pavarotti lábával, mert nagyon fáj neki. Ritában tombol a segítőkészség; ha kinyit az albergue és aranytorkú barátunk lezuhanyozott, megnézi, mit tehet.

Érkeznek Pablóék. Átvedlünk spanyolba, és hangos kurjongatással üdvözöljük egymást. Érdeklődésünkre, hogy hol voltak ennyi ideig, Pablo elgyötörten felel: „Alkoholra cseréltük a vérünket.” Dabi egy kicsivel közlékenyebb: a tegnap esti „meditáláson” összejöttek néhány helyi arccal, múlt időbe tettek pár üveg sidrát, és némi növényzet is elfüstölődött. Valamikor éjjel tízkor értek vissza a szállásra, és reggel tízkor ébredtek, kissé másnaposan. Balszerencséjükre éppen belebotlottak a kolostor melletti festivóba, ahol újra sikerült beseggelniük, és az út további részéből csak annyira emlékeztek, hogy énekelve rohannak le a domboldalon.

A mese végeztével elindulnak „körülnézni”. Távoznak az egyik irányba, de egy perc múlva már jönnek is vissza két fazonnal, és eltűnnek egy másik sarok mögött. Ennyi idő kellett nekik, hogy társakat találjanak az újabb esti ivászathoz.

Az albergue pontosan nyit, a 18 ágy éppen hogy elegendőnek bizonyul. Előre elkönyvelem magamban, hogy ma nemhogy mosni nem fogok, de fürödni is csak nehezen. A spanyolok azonban meglepetést okoznak. A tizenakárhány férfi közül senki sem fürdik.

Pavarotti vigyorogva jelentkezik masszázsra, de Rita közli vele, hogy majd fürdés után. Pavarotti kedélyesen bólogat, valamiért úgy értelmezi, hogy Rita akar előbb megfürödni. Tisztázzuk a félreértést, mire közli, hogy az orvos utasítására nem fürödhet. Az andalúzokkal a háttérben vinnyogva röhögünk, miközben Rita az ótvar büdös Pavarottit masszírozza.

Szállás: 3 euro/fő

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 16., kedd, Oviedo – San Juan

2008-01-06T10:51:00.000+01:00

Letérünk az északi útról, első napunk a Primitivón. Az andalúzoktól nem tudunk elbúcsúzni, mélyen alszanak – hajnalig tartott a meditáció. Oviedóból kiváló jelzés vezet kifelé, hamarosan magunk mögött hagyjuk a várost, és bevetjük magunkat a hegyek közé. Kezdődik a hullámvasút, és mától minden nap nehezebb terepre számíthatunk. Kajánk alig van, útközben szándékozunk vásárolni, de a kis hegyi falvakban nincsenek boltok.

El Escampieroban, Oviedotól 13 kilométernyire albergue, de nem állunk meg. Pecsétet a helyi kocsmában lehet kérni, itt kapható néhány alapélelmiszer is. A kocsmáros néni látványosan utál, de azért ad pecsétet… nekem. Rita credentialját „elfelejti” lepecsételni.

Gradóban megállunk, de az albergue még zárva, ezért továbbmegyünk San Juanba. A teljes táv így 25 kilométer lesz. A szálláson most már tényleg csak azok vannak, akik a Primitivón jönnek végig. Az ismerősök közül itt a francia gyerek, akivel Santillana után összeakadtunk, és mostanában egy nyaka köré tekert pulóverrel mászkál, meg a spanyol haverja, akiről csak annyit tudunk, hogy professzor. Továbbá egy francia srác és a barátnője La Vegából. A lány hihetetlen ruhatárat hozott magával, van egy teljes lila kollekciója, még egy kis táska is jár hozzá. Lolának hívják, ennek örömére meg is kapja a Lilácska becenevet.

Elég korán van még, zavartalanul tudunk mosni, fürdeni. A spanyolok mellett ez egyébként sem nehéz. Este nyolc után egyszerűen felszívódnak, elmennek vacsorázni valahová még akkor is, ha tíz kilométeres körzetben nincs semmi ehető. Rejtély, hogyan csinálják, de mindig találnak egy kocsmát.

Kábé tucatnyian gyűlünk össze éjszakára, és mivel a Primitivón nem nagyon lehet variálni az útvonalat, körülbelül ezeknek az embereknek a társaságára számíthatunk Leonig, vagy egészen Santiagóig. A szállás donativós.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 17., szerda, San Juan – Salas

2008-01-06T10:48:00.000+01:00

Az éjszaka folyamán megszaporodtunk, egy rakás bringás érkezett. Hajnali 2 körül harsány kakaskukorékolásra ébred a ház – valamilyen ismeretlen okból megszólalt az egyik zarándok telefonébresztője. Aztán két perc múlva újra, és megint. A röhögés elcsitulása után mindenki zavartalanul horpaszt reggelig. Csak 6 után kelünk, ma mindössze 18 kilométert kell mennünk, igaz, azt hegyek között. (Nem igazán tudom, ezt miért említem külön… szinte az egész utat hegyek között tesszük meg.) Egy idősebb tag és a fiatalabb társa már fél hatkor leléptek, így meglepetésként ér, amikor a háztól úgy 100 méternyire találkozunk velük – nem találják az utat. Egy 400 méteres szakaszon bolyongtak egy órán keresztül. Letérni sehol sem lehet, még ötven métert kellett volna menniük, hogy meglássák a jelzést – amelyik mellett egyébként előző este eljöttek. Megnyugtató a tudat, hogy nem én vagyok a legnagyobb lúzer a tartományban.

A salasi albergue mindössze hatágyas, és csak hideg víz van. Jéghideg. Valószínűleg egyenesen a közeli patakból vezette be a vizet valami perverz állat. Kárörvendő vigyorral hallgatom a zuhanyzó Rita sikoltozását. Tiszta Pszicho. Jókedvem csak addig tart, amíg sorra nem kerülök. Lefagy az összes kiálló testrészem. Nem csodálkozom, hogy rajtunk kívül csak egyetlen zarándok száll meg itt: Raul.

Raul érdekes figura. Először azt hisszük, hallássérült, mert kicsit furcsa kiejtéssel, harsányan kommunikál, és nem hall valami jól. De aztán kiderül, hogy az MP3 lejátszó miatt van enyhe halláskárosodása. (Egyébként rengeteg spanyol hallgat zenét bringázás, séta, sport közben.) Szóval jó fazonnak tűnik, tud vagy ötven szót angolul, és ezeket néha még mondattá is alakítja, ami bőven elég a kommunikációhoz. Az igényesség nem az erőssége, ezt főként akkor konstatáljuk, amikor két szelet kenyérből és egy tábla csokoládéból szendvicset barkácsol magának. A korlátra kiterített törülközőjét én halászom ki a patakpart menti mocsokból, de észre sem veszi az anyag elszíneződését. Mit lehet erre mondani? Szimpatikus tag. Most még.

A szállás ingyenes, pecsételni a fenti kocsmában lehet. A közelben, 2-3 kilométernyire állítólag van egy másik albergue is.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 18., csütörtök, Salas – Tineo

2008-01-06T10:45:00.000+01:00

Talán utoljára kelünk ilyen korán. Bent vagyunk a hegyek között, meg a nyárnak is lassan vége, sokkal később kel a nap, és nem túl élvezetes lámpafénynél bukdácsolni a köveken. Hamarosan belegyalogolunk egy felhőbe, még a szempillánkra is kiülnek a vízcseppek. Kifejezetten hideg van, de nem érdekel. Végre igazi hegyek, erdők, fenyvesek.

Úgy kanyarodik az út, hogy három napfelkeltét is látunk, a napkorong átdereng a ködön. Csoda. Nem szólok egész délelőtt, némán nézek ki a fejemből, épp csak a nyálam nem csorog. Vagy legalábbis csak egy kicsit.

Nagyon jól haladunk, délre meg is tesszük a 19 kilométer Tineóig. Rita térde szinte teljesen rendbejött, a fájdalom most az összes többi testrészén oszlik meg, ami már sokkal kezelhetőbb. Az egész város pezseg, éppen egy festivo második napjára értünk ide. Jó fejek ezek a hispánok, egyik festivo éri a másikat, köztük néha tartanak 2-3 nap szünetet.

Az albergue kiváló, ráadásul donativós, csak a férfi zuhanyzóban nem ég a lámpa. Eszembe jut, hogy talán fejlámpában kéne fürdenem, de aztán bizarrnak találom az ötletet és elvetem. A hospitalero egy barátságos öregúr, mindenkinek részletesen elmagyarázza az útvonalakat, elmondja, hol lehet kaját venni és hasonlók.

Este Raul spanyol káromkodásokat tanít nekünk, de tapasztalnia kell, hogy az andalúzok már megfelelő képzésben részesítettek mindkettőnket; aztán kitalálja, hogy másnap velünk tart, és megpróbálja beszervezni az egyik osztrák lányt, Sashát is. Hamvába holt próbálkozásnak bizonyul, de nem is baj. Majd útközben kialakul, ki kihez csapódik. Raul meg jó gyerek, de egyszerre fél óra bőven elég belőle.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 19., péntek, Tineo – Penaseita

2008-01-06T10:41:00.000+01:00

A hospitalero előző nap azt mondta, ez a szakasz különösen nehéz lesz: 34 kilométer, de 19-nél van egy másik albergue, ahol meg lehet állni. Mi úgy döntünk, megpróbáljuk egyben megtenni, és titokban reménykedünk, hogy ezzel talán a franciákat is leszakítjuk magunkról.

Egy 61 éves spanyol öregúrral együtt indulunk, és bár külön haladunk, a nap folyamán vagy egy tucatszor megelőzzük egymást. Az öreg teljesen jó fej: angolul egy szót sem tud, de harsányan üdvözöl minden alkalommal, magyaráz, mutogat, kurjongat, jegyzetel, beszél a madarakkal és hasonlók. És közben megy, mint a golyó.

19 kilométernél, Borresben beugrok az alberguébe pecsételni, Rita közben megy tovább; azt gondolom, úgyis hamar utolérem, mint eddig mindig. A szállás igen lepukkant, és valószínűleg sok spanyol éjszakázhatott itt, mert hatalmas kupleráj fogad. Pecsétet nem találok, viszont jótét lelkek ott hagytak nekünk egy paradicsomos halkonzervet és… egy doboz hideg(!) sört. Lelkesen indulok Rita után, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva, egy hónapos gyaloglásunk során első alkalommal úgy döntött, hogy a következő meredek emelkedőn rákapcsol. Kezemben a lassan melegedő sörrel próbálom utolérni, hogy mielőbb elfogyaszthassuk a drágaszágot, és már a fülemen veszem a levegőt, mire megpillantom. Útközben egy morcos kutya is bepróbálkozik, de én sokkal csúnyábban vicsorgok, így eltakarodik. Nem ismeri fel a halálhörgést. Mire beérem Ritát, már a tökömön is csorog a víz, és az sem vigasztal, hogy ő is a végét járja. Végre megisszuk azt a rohadt sört. Nem érte meg a kalóriaveszteséget.

Az albergue előtt 2-3 kilométerrel, Pola de Allandéban lehet vásárolni, és a dőzs jegyében beülünk egy étterembe is. Már rutinosan kezeljük ezeket a szituációkat. A pincér látja, hogy süket külföldiek vagyunk, ezért nem is próbál magyarázni, inkább elénk tol egy listát, mi meg véletlenszerűen rábökünk valamire. Csak arra kell figyelni, hogy különböző cuccokat válasszunk, így tudunk egymással bizniszelni. A desszert annyira finom, hogy mutogatva kérünk belőle még egyet, mire a pincér megértően bólogat, és hozza a számlát. Francba. Jelbeszédben sem vagyunk spílerek.

Az öreg spanyol már az alberguében pihen, vigyorogva újságolja, hogy éppen Bartókot hallgat. Van ott egy másik idősebb tag is, angoltudása kimerül a „How are you?” „Nice to meet you” és „Where are you from?” kifejezésekben, de ezt legalább mindkettőnknek el tudja mondani, külön-külön.

Pecsétet a helyi kocsmában lehet zabrálni. Bár az útikönyvek valószínűleg nem jegyzik a nevezetesebb látnivalók között, mindenképpen érdemes megtekinteni a helyi kocsmáros kislány látványosabb vonulatait.

Este berepül egy madárka az ablakon, és pánikba esve próbál menekülni, de szerencsére sikerül elkapnom, mielőtt még összezúzná magát az üvegen. No, piszok jót cselekedtem ma is, ha így folytatom, hiába jöttem zarándokolni.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 20., szombat, Penaseita – La Mesa

2008-01-06T10:35:00.000+01:00

Ismét az öreggel együtt kelünk, mi indulunk elsőként. Este beejtettem a susnyásba az egyik ruhacsipeszemet, most megpróbálom megtalálni, de hiába túrom a gazt, nem járok sikerrel. Rosszul indul a nap.

Alig fél kilométer után, amikor egy veszélyesnek tűnő, húsz centi átmérőjű pocsolyát próbálok kikerülni, a fű alatt elfogy a lábam alól a talaj, és már zuhanok is lefelé a hegyoldalon. Vagyis zuhannék, mert a bokrok szerencsére megtartanak, de így is csak a fejem látszik az útról. Rita nem pánikol, valamiért tőlem is csak vigyorgásra futja. A majdnem függőleges fal mellett, néhány gyökéren állva leveszem a hátizsákom és feladom neki – ki tudja, mit bírnak ki ezek a gizgazok. Az út pereme alatt egy hatalmas bemélyedés van, de a sötétben végül sikerül kitapogatnom egy helyet, ahol meg tudom támasztani a lábam, és visszamászok az útra. Utólag megállapítjuk, hogy valamivel lejjebb egy másik ösvény is megy a hegyoldalban, így 8-10 méternél többet biztosan nem zuhantam volna. Mégiscsak megnyugtató.

Közben az eső is szemerkélni kezd, de csak amíg fel nem vesszük a búvárruhát. Annyira kiszámítható…

Folyamatos mászás következik, felmegyünk 1100 méter fölé. A hegytetőn hideg szél fúj, a felhők közvetlenül a fejünk felett úsznak el, távolabb lovak legelésznek a párában. Kísérteties. A panoráma viszont csodás, ismét megállapítom, hogy itthon vagyok.

Lefelé méretes tehenek állják el az utat, de szerencsére még nálunk is jobban be vannak tojva. Később meg akarunk állni reggelizni, de egy barátságos, borjú nagyságú ebnek játszani támad kedve. Rövidesen derékig gázolunk a kutyaszőrben és a nyálban, Ritát pedig kis híján szexuálisan inzultálja a derék négylábú. Kínos a helyzet: nem tudom, hogy a kölcsönadott polárom épségéért siránkozzak, vagy inkább visítva röhögjek. Az arany középutat választom: felváltva teszem mindkettőt. Végül összekapkodjuk a cuccainkat, és szégyenszemre menekülőre fogjuk a dolgot. Ismét tehenek között szlalomozunk, az egyik boci vagy 200 méteren keresztül lohol utánunk, és közben persze üvölt is, ahogy a torkán kifér. Egyik kezemben Rita övtáskájával, másikban az esőkabátjával pánikszerűen iszkolunk a természet erői elől. Végül sikerül lerázni a vadállatokat, egy nyugisabb helyen kifújjuk magunkat és rendezzük sorainkat.

Elindulunk egy úton, jelzés jó darabig sehol. Úgy döntünk, visszamegyünk az elágazásig, de előbb megreggelizünk végre. Így talál ránk öreg spanyol barátunk, aki közli, hogy mégis ez a jó út. Egy ideig mindenki saját anyanyelvén ecseteli az út szépségeit és nehézségeit, aztán továbbindul. Távozóban még megemlíti a peregrinoevő tehenet. Úgy tűnik, neki is kalandos útja volt. Tartok tőle, most láttuk utoljára.

Hihetetlenül szép tájakon haladunk keresztül, ismét alig szólok egész nap, csak lenyűgözve lépkedek az úton. Így érünk be La Mesába. Az albergue kiváló és donativós, úgy döntünk, mégis itt maradunk. Korán van még, mi vagyunk az elsők. Körülbelül 20 kilométert tettünk meg.

A falu vagy 10 házból áll, se bolt, se kocsma, semmi. Kajánk még akad, de holnap gyorsan valami civilizált helyre kell érnünk, mert reggelire nem lesz mit ennünk. Sőt, már vacsorára se nagyon. Utánunk egy középkorú francia pár érkezik, profi túrázóknak tűnnek. Csendesek, kedvesek, dumálunk velük néhány szót kaja közben. Érdekes, hogy próbáljuk lehagyni a franciákat, erre mindig újabbak bukkannak elő. Nagy bűnök, északi út, na persze…

Hamarosan befut Raul is, már fél kilométerről hangos „Rita! Rita!” kiáltásokkal veri fel a falut és a kába teheneket. Ezután folyamatosan érkeznek a többiek, mindenki megjön, aki előző nap nem bírta az utat, és Borresben éjszakázott. Ők majdnem 40 kilométert gyalogoltak ma. Ráadásnak begurul néhány kerékpáros, és már teli is az albergue. Némi trükközéssel és költözködéssel sikerül megoldani, hogy csak Raulnak kelljen a földön aludnia. Egyre zavaróbb a srác. Hülye tréfákat eszel ki, kizárólag üvöltve kommunikál, és széles vigyorral újságolja mindenkinek, hogy mi holnap kora reggel kelünk, és mennyire hülyék is vagyunk (mondjuk ebben igaza van – hülyék vagyunk, csak nem emiatt). Aztán talál egy pólót az egyik ágy melletti polcon, és ledobja a földre, miközben cinkos kacsintással elárulja, hogy az az egyik franciáé. Kedves mosollyal közlöm vele, hogy tegye vissza a pólómat, mert valagba lesz rúgva. Persze csak magyarul, mer’ jobb a békesség, és nincs kedvem megveretni magam. Azért szerencsére megérti, hogy mit akarok. És ezzel az emberszabásúval együtt kell mennünk Santiagóig, most már nem tudunk meglépni előle – ez lett volna az utolsó lehetőség. Persze a többiek sem sokkal jobbak: a bongyori francia gyerek meg a Professzor, aki most éppen Sasha sarkában liheg. És persze Lilácskáék. A középkorú francia pár tűnik messze a legnormálisabbnak a társaságban, ők elkülönülnek mindenkitől, de személyes diadalként könyveljük el, hogy velünk legalább beszélgettek, míg Raul bandájához csak franciául hajlandóak szólni.

A spanyolok valami hihetetlen módon este ismét eltűnnek, és jóllakottan érkeznek vissza két óra múlva. Nekünk már kopog a szemünk, minden kajánkat megettük. Illetve ott van még a Borresben talált paradicsomos hal, de nincs gusztusunk hozzá. Este buli készülődik: nekiállnak főzni. Ezt már nem lehet bírni. Igazi Taigetosz, Raullal súlyosbítva. Most már tudjuk, hogy valami mocskos nagy bűn szárad a lelkünkön, Nem várjuk meg a party végét, lefekszünk aludni.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 21., vasárnap, La Mesa – Grandas de Salime

2008-01-06T10:25:00.000+01:00

Szokás szerint elsőként kelünk, ezúttal fél hétkor. Halkan kiosonunk a cuccossal az előtérbe, ahol az előző esti hepaj maradványai fogadnak. Egy üres, elmosott lábos, négy borosüveg és egy kenyérvég. Ennyit hagytak a piszkok. Alapos munkát végeztek.

Rövid szakasz vár ma ránk, alig 15 kilométer, de a guide szerint sok mászással, és még több ereszkedéssel. Ismét felmegyünk 1100 méterre, és már meg is pillantjuk a folyó túloldalán célunkat, Grandas de Salimét. Előtte azonban a folyó mentén, a hegyek oldalában kialakított úton le kell sétálnunk vagy hét kilométert a vízerőmű gátjáig, hogy át tudjunk kelni. Aztán a túloldalon vissza. Azt hiszem, az egész út legszebb szakasza a mai, rengeteg képet készítünk. Ezúttal nem tartunk pihenőt, hajt minket az éhség. A gátnál állítólag van egy étterem, ahol lehet kajálni. Meg is találjuk, természetesen zárva. Korgó gyomorral menetelünk tovább, és még dél előtt meg is érkezünk. Kissé bosszantó látni a folyó túloldalán, alig egy-két kilométernyire a szélerőműveket. Onnan indultunk.

Az éhhalál szélén vánszorgunk be a városba. Vasárnap lévén a boltok zárva vannak, de egy kocsmában végre megreggelizünk. A TI irodában nem adnak pecsétet, azt az egyik kocsmában kell kérni. Az albergue a helyi polgárőrség földszintjén található. Lecuccolunk, fürdünk, mosunk – a szokásos program. Az életmentő reggeli megvolt, újult erővel indulunk ebédelni. Van mit bepótolnunk.

A kaja drága, de hozhattunk volna még egy embert, az is simán jóllakott volna. Fabada, saláta, marha, ponty, iszonyatos mennyiségű krumpli, flan és hideg serital… disznó módon telezabáljuk magunkat, mozdulni is alig bírunk.

Alig érünk vissza a szállásra, Raul érkezik hangos „Hola! Hola!” kiáltásokkal, majd szokása szerint átvált „Rita! Rita!”-ra. Az én nevemet nem tudja kimondani. Ez nem lenne gond; nagyobb baj, hogy mégis megpróbálja. Fáraszt minket egy darabig, aztán kimegy a parkba olvasni.

Kihasználjuk a csendet és alszunk egyet, aztán megnézzük a helyi templomot. Tök üres az egész épület, halk zene szól, és valami hihetetlen nyugalom és béke uralkodik odabent. Egyszerű és szép, minden cicomától mentes. Az út során több tucat templomban megfordultunk, de ehhez foghatót sehol nem tapasztaltam.

Raul egy hatalmas szatyor kajával robog be a szállásra. Ez hihetetlen. A TI irodán azt mondták, nincs nyitva tartó bolt. Elmagyarázza nekünk, hol tudunk shoppingolni. Odamegyünk, de csak a korábban érkezett bringás párral találkozunk, akik szintén az ő útmutatása alapján kóvályognak elveszetten. Együtt megyünk vissza az alberguébe, Raul vérére szomjazva. Útközben összeszedjük Lilácskáékat is, és együtt vonjuk kérdőre az andalúzt (igen, ő is az… Pablóék biztos letagadnák), aki elunva töketlenkedésünket odavezet minket egy felirat nélküli ajtóhoz. Kopogtat, egy tag kinyitja, és odabent vár ránk Ali Baba kincseskamrája, egy minden jóval ellátott bolt képében. Alaposan bevásárolunk, több éhezést nem akarunk.

Este Raul ismét kitesz magáért: eltöri Rita hajcsatját, és folytatja fárasztó futamait. Rita általában a felső ágyon alszik, én az alsón, így amikor odamegy hozzá magyarázni, rendszeresen belenyomja az arcomba a nagy, szőrös potrohát. Ráadásul folyamatosan vagy 70 decibellel üvölt, és képtelenség mellette normális beszélgetést folytatni. Olyan, mint egy metrószerelvény. Egy természeti csapás. Egészen biztos, hogy a Nagyfőnök mérte ránk ezt a büntetést. Legyalogoltam kábé 700 kilométert, nem fájt a lábam, nem volt említésre méltó vízhólyagom, húzódásom. Most már tudom, miért. Raul három nap alatt sikeresen megutáltatta magát velünk, pedig eleinte szimpatikusnak tűnt.

Megérkeznek a többiek is, és pillanatok alatt iszonyatos hangzavar keletkezik. Szerencsére egyszerre vonulnak el vacsorázni, így alhatunk valamennyit. A nyugalom alig két órán át tart: jön Raul üvöltve, és a többieket keresi. Vazzeg, együtt mentetek el. Nem csodálom, hogy ők is leráztak. Egy idő után megjönnek, és vagy éjfélig nem lehet aludni. Na várjatok csak, hajnalban majd visszavágunk, mi kelünk elsőként… persze amilyen kis kultúrnépek vagyunk, néma csendben készülünk majd el.

Mostanra kialakult egy állandó társaság. Az egyik oldalon ugye ott van a bulizós banda: Raul, a Francia (a nyaka köré kötött pulóverrel), a Professzor, aki a női biciklire is beizgul, Sasha, Professzor imádatának tárgya, valamint Lilácska és a párja. A másik oldalon pedig mi, és… hm, ez a csoport még nem rendelkezik túl sok taggal. Talán a középkorú francia pár (Mon Cheri-ék) áll közel hozzánk, de ők máshol szálltak meg, szerintem igyekeznek kerülni Raulékat.

Ez a kemény mag, rajtuk kívül jönnek-mennek a bringások – érdekes módon ők kivétel nélkül jó fejek, és nem igazán vesznek részt Raulék esti mulatságaiban –, meg néha egy-egy gyalogos zarándok is fel- majd eltűnik, ki tudja honnan és hová.

Hiányzik a Bartók-rajongó öreg spanyol, meg Siklóernyős.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 22., hétfő, Grandas de Salime – Padrón

2008-01-06T10:19:00.000+01:00

Reggelre elillan a bosszúvágy, árnyékként távozunk. 26 kilométer vár ránk, hosszú emelkedőkkel és lejtőkkel, végig 800-1000 méteres magasságban. Ez az utolsó napunk Asturiában, a táv felénél át fogunk lépni Galíciába. A tartomány sűrű köddel búcsúzik tőlünk, mintha neheztelne, amiért ilyen hirtelen itt hagyjuk, miközben a Camino legszebb napjait köszönhettük neki. Aztán kiderül, hogy csak megtréfált minket. Váratlanul kibukkanunk a ködből, és ragyogó napsütésben találjuk magunkat. A felhőtakaró fölött járunk; az egyik oldalon szigetekként emelkednek ki a hegycsúcsok a fehér masszából, a másikon pedig kristálytiszta panoráma tárul elénk. Asturia az utolsó napon sem hazudtolja meg önmagát.

1000 méteres magasságban, napsütésben, szélcsendben reggelizünk a két tartomány határán. Előttünk Asturia ködből kiemelkedő, kékes hegyei, a hátunk mögött Galícia lágyan hullámzó, élénkzöld dombvonulatai. Így talál ránk kedvenc francia párunk (előtte 5 perccel jegyeztem meg, hogy mindjárt felérnek). Mosolyogva váltunk néhány szót. Örülünk egymásnak a világ tetején. A nő felajánlja, hogy készít rólunk egy fotót. És mindezt csak úgy, magától, kérés nélkül. Egy francia. Bevágódtunk náluk, most már biztos. Mi, a megvetendő külhoniak. Az út hátralévő részében ezt fogom emészteni. Végül elköszönnek, majd Fonsagrandéban találkozunk.

Az első két észrevételem Galíciában azon kívül, hogy gyönyörű vidék: a szeder korántsem olyan finom, mint Asturiában vagy Baszkföldön (Cantabriában nem nő szeder, a beton viszonylag rossz minőségű táptalajnak számít), és az utat jelző kagyló ikonok megfordultak – ez utóbbira egyébként előző este figyelmeztetett minket az egyik bringás srác. Most már logika is van az elhelyezésükben. Itt már jelzik a Santiagóig hátralévő métereket, most 161 000 körül járunk.

Az albergue Fonsagrande után 1,5 kilométerrel, Padrónban van. Talán az eddigi legjobb szállás, négyágyas szobákkal, konyhával, szárítóhelyiséggel, caminós dizájnnal, satöbbi. Még a lovakat is be lehet parkolni. Elsők vagyunk, de meleg víz csak ötkor lesz, ezért beugrunk a városba shoppingolni. Mire visszaérünk, Mon Cheri-ék már becuccoltak, és micsoda meglepetés: pont a mi szobánkba. Iszonyat hálásak vagyunk, így legalább nem a Ritára rákattant Rault kapjuk. Ráadásul a franciák is ugyanolyan korán kelnek, mint mi, így nem fogunk zavarni senkit. Jó érzés, hogy ők is minket tartanak a legnormálisabbnak az egész társaságból. Haverság lesz ebből, akárki meglássa. Amikor kimegyek a konyhába, a férfi udvariasan érdeklődik, nem-e-probléma-e, hogy beköltöztek hozzánk. Felnézek és hálás „halleluját” mormolok. Vigyorogva bólint. Értjük egymást.

A tegnapi bringások is megérkeznek, valami gond akadt a járgánnyal, ezért jutottak el csak idáig. Útközben lehagyták Raulékat, akiknek már szintén rég itt kellene lenniük. Biztosan leakadtak az egyik bárban.

Megjön a pecsételős emberke is, neki jattolunk fejenként két eurót a szállásért. Rita isteni salátát hegeszt a vásárolt alapanyagokból, az alberguében talált porból forró leves készül, sör, gyümölcs, süti… mennyei.

Mosni már nincs időm, se kedvem, ezért kiülök az albergue falára naplót írni, és hallgatom a szomszédos házból átszüremlő jobbnál-jobb zenéket. Raul is befut, megölel minket, egy laza csuklómozdulattal felmarkolja a kesudiónk háromnegyedét, és jóízűen ropogtatva elmeséli, hogy eltévedt, és 4 kilométeres kitérőt kellett tennie. Olyan szép ez a nap, ma még ő sem tud minket bosszantani.

Este szokás szerint buli van, mi pedig szokás szerint nem veszünk részt benne.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 23., kedd, Padrón – Cadavo Baleira

2008-01-06T10:09:00.000+01:00

Reggel végre nem kell törődnünk másokkal, együtt kelünk Mon Cheriékkel. Ébredés után szokás szerint kimegyek az albergue elé megnézni, milyen idő van, és hallgatom néhány percig a hajnali csendet. Tiszta az ég, pontosan előttem jól kivehető az Orion. Egy hónapja gyalogolunk, és egyre gyakrabban jut eszembe, hogy közeledik az út vége. Kéne menni még egy kört…

A mai szakasz elméletileg 21 kilométer, de nekünk sikerül vagy 24-re nyújtanunk. Mindössze egyszer állunk meg – reggelizni – de a köd és a hideg miatt nem is nagyon van módunk hosszabb pihenőkre. Ízelítőt kapunk a galíciai szemerkélő esőből, ami szinte bekúszik a ruha alá, és észrevétlenül áztatja át az embert, de délre kisüt a nap, és pompás időben érkezünk meg a Primitivo legszebb nevű városának alberguéjéhez. Utánunk néhány perccel Mon Cheriék. Az albergue zárva, de a franciák felhívják az ajtón lévő papírra kiírt telefonszámot, és rövidesen már ott is a hospitalero. Kissé morcosnak tűnik, és az is rögtön kiderül, miért. Az előző szállásról telefonáltak neki, hogy egy csoport délelőtt tízkor még nem hagyta el az alberguét, úgy kellett kirugdosni őket. Hehe, nagy buli lehetett, láttuk reggel a maradványokat… Szerencsére a francia pár (és persze az időpont, hiszen még csak fél kettő van, és ennyi idő alatt lehetetlen ideérni) meggyőzi, hogy azok nem mi vagyunk. Egyből megenyhül, lepecsételi a credentialokat, és egy nyomtatványon rögzíti az adatainkat. Magyarország szemlátomást komoly dilemma elé állítja. Némi hümmögés után be akar írni minket Óceániához, hiába mutogatjuk neki felháborodottan, hogy Európai Unió. Végül az „egyéb európai országok” kategóriába kerülünk. Még jó, hogy „Balkán” nincs a papíron…

A szállás igazi luxushotel az eddigiekhez képest. Patyolat tiszta az egész, külön férfi és női vizesblokk, társalgó, konyha, két tízágyas szoba… kész szálloda. És mindez donativós. Az immár megenyhült hospitalero körbevezet minket, és közli, hogy ha úgy gondoljuk, birtokba vehetjük a mozgássérültek számára fenntartott kétágyas szobát is. Mon Cheriék erősködnek, hogy költözzünk be mi, de végül sikerül rájuk tukmálni a szobát. Nem mintha nem különülnénk el szívesen Rauléktól, de a ők mégiscsak egy pár, vagy miaszösz… mi meg már hozzászoktunk valamennyire ahhoz az istencsapásához. Azért megtesszük az óvintézkedéseket: berendezkedünk az egyik szobában, mosás után mindenhová kiteregetjük a ruhákat száradni, és az ajtót gondosan becsukjuk. Titokban talán még imádkozunk is, hogy a másik szobába menjenek. Még egy hét ezekkel, és biztosan megtérek…

Szieszta után vásárlás, és a shopping körútból visszafelé belebotlunk a Franciába és Sashába. Tehát a csipet csapat is megérkezett. Raul szokása szerint üvöltve köszön, mi nem túl nagy lelkesedéssel viszonozzuk. Nem irigylem Raul szomszédjait, még egy autópálya mellett is kellemesebb lehet az élet.

Gyorsan összeütünk valami kaját és leülünk enni, mielőtt ezek hozzálátnának az újabb esti buli előkészületeihez. Ismét megérkezik a hospitalero, és bevezetésként kegyetlenül lecsettinti a Franciát, aki jól láthatóan összevissza süketel. Egyetlen szavát sem értem, de így is egyértelmű, hogy a reggeli „incidensről” van szó. Pont ott táplálkozunk mellettük az asztalnál, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rángatózik a szám széle a visszatartott vigyorgástól. Mégsem térek meg, egy kaján szemétláda vagyok, elismerem.

Vendéglátónk ezután a Professzor, majd Raul haját is leüvölti. A hülyegyerek sértődött kivonulása közben legázolja Ritát, mire kap egy nemzetközi kézjelzést. Ezen kissé meghökken – első alkalommal mutatja halovány jelét, hogy valami eljutott a tudatáig –, majd egy vállvonással lehülyézi Ritát és távozik. Öt perc múlva viszont már jön haverkodni, és teleüvölti az alberguét, hogy milyen nagyszerű magyarok is vagyunk mi. Istenem… egyszerű ember, egyszerű örömökkel.

Mosogatnék, de eltűnt a mosogatószer. Pedig öt perce még a helyén volt. A hospitalero látja, hogy pipák vagyunk és megkérdi, mi a probléma. Kézzel-lábbal elmagyarázzuk a helyzetet. Azonnal körbejárja az alberguét, és visszaszerzi a flakont a Franciától. Az a főigénytelen azzal mosta a ruháit. Sebaj, megkapja a második letolást is. Tudom, hogy mocskos dolog, de bizserget a káröröm.

Raul este bejön hozzánk, a tíz üres ágy közül (szerencsére ők a másik szobába cuccoltak be, talán mégis eredményes volt a pogány ráolvasás) kiválasztja azt, amelyiken a holmim van, egy hanyag mozdulattal helyet csinál magának és letelepszik. Látom rajta, hogy beszélgetni akar. És azt is teszi. 10 percen keresztül magyaráz, közben kapitálisakat szellent, és minden ilyen aktus után röhögve közli, hogy fabadát evett. Hurrá.

Később ismét tiszteletét teszi és felajánlja, hogy vacsorázzunk velük. Készítettek egy csomó kaját, és fejenként 2 euroért teletömhetjük magunkat. Nem rossz üzlet, mivel a srác szakácsnak tanul, de valahogy viszolygok tőle, hogy részt vegyek bármiben is, amihez ennek a vadbaromnak köze van. Hosszasan magyarázza, mennyire helytelen, hogy nem beszélünk spanyolul, merthogy ez itten Spanyolország, meg a peregrinók nagy családja, meg hasonlók, és kutya kötelességünk lenne beszélni a spanyolt, no meg velük buliznunk. Hát hogyne. Bólogatunk, hátha akkor hamarabb abbahagyja.

Már ágyban vagyunk, amikor újra támad. Kissé ittas állapotban beront a szobába, és ha lehet, még a megszokottnál is hangosabban folytatja a műsort. Végül már üvöltve próbáljuk kizavarni, nem sok eredménnyel. Lilácska párja segít, kiterelgeti a szobából az elázott andalúzt.

Késő éjjel még három zarándok érkezik hozzánk hullafáradtan. 3 órás alvás után majdnem 50 kilométert gyalogoltak, és másnap kora reggel kelnek. Lugóig akarnak menni, de ha lesz idejük, továbbhaladnak. Mindhárman spanyolok, de látszik, hogy a vikingek annak idején ide is eljutottak: az egyiknek hosszú, dús, vörösesszőke sörénye van, már csak a szarvas sisak hiányzik a fejéről, a másik pedig egy igazzy északi óriás, sűrű szakállal. Szinte várom, hogy Raul még egyszer bejöjjön randalírozni. Legalább Bokorarcúnak is meglenne a vacsorája.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 24., szerda, Cadavo Baleira – Lugo

2008-01-06T09:58:00.000+01:00

A legendás galíciai reggelek díszpéldánya köszönt minket. Sűrű köd, amitől az ember haja és ruhája lassan, de biztosan átnedvesedik, és 10 fok körüli, csípős hideg. Ennél jobb ösztönzés nem is kell hozzá, hogy szaporán szedjük a lábunkat. Egy idő után persze kénytelenek vagyunk megállni reggelizni, de a kést is alig tudom tartani, annyira el vannak fagyva az ujjaim. Így érnek be minket Mon Cheriék. Összemosolygunk, a férfi közli, hogy „It’s a little colder today.” Yeah, a little…

Dél körül végre megtörik a jég (a szó szoros értelmében), egy csapásra eltűnik a köd, a hőmérséklet 30 fokra ugrik. Mostantól erre kell számítanunk.

A bal vállam már napok óta sajog, próbálom kímélni, de ma is nyolc órát volt rajtam a zsák, csak egyszer vettem le. Nem ártana vigyáznom, egyébként is vagy 5 kilóval többet cipelek, mint tanácsos lenne. Lugóban rövid kóválygás után megtaláljuk az alberguét. Elég jó helynek tűnik, és donativós, mint Asturiában szinte az összes szállás. A húsz-harmincágyas szobában csak Mon Cheriék cuccait látjuk. Beköltözünk melléjük és elmegyünk várost nézni. Lugóban már minden a Caminóról szól, kagylóminták mindenhol. Itt még a lovak is kagyló alakút szarnak. Jót szórakozunk az autósokat a zarándokok áthaladására figyelmeztető táblán.

A katedrális lenyűgöző épület, legalábbis kívülről. A belseje maga a borzalom. Visszataszító, giccses turistalátványosság. Hiányzik belőle minden, aminek egy templomban a helye: a nyugalom, a béke, a csend zúgása. Csiribiri kirakatépület múzeumokkal, ötméterenként elhelyezett adománygyűjtő dobozokkal, vakut villogtató turisták tömegével. A bejáratnál két fiatal, életerős, jólöltözött koldus strázsál; mindenkinek nyitják az ajtót, és közben lejmolnak. Gondolom jobban megéri nekik, mintha elmennének dolgozni…

Az étteremben, ahová betérünk egy zarándokmenüre, ott találjuk a franciákat. Meginvitálnak az asztalukhoz, és kellemes beszélgetés közben megebédelünk. Kezdek kételkedni benne, hogy ezek valóban franciák. Lehetetlen, hogy én egyszerre két (!) franciával haverkodjak… és hogy azok kedvesen viselkedjenek két alacsonyabb rendű külföldivel, akik még az Egy Igaz És Létező Nyelvet sem beszélik.

Az alberguébe egymás után érkeznek a többiek, Raul szokása szerint üvöltve (legalább öt alvó zarándokot ébreszt fel), de ezúttal le se szarjuk, néhány odavetett szónál többre nem számíthat tőlünk. Este természetesen ismét partit tartanak, de az albergue nyugalmát most nem háborgatják. Szerencséjük, az időközben megérkezett Bokorarcú biztos széttépné őket. A Professzor gyomorforgató módon dörgölőzik minden nőnemű zarándokhoz, Ritához is jön haverkodni, mióta megtudta, hogy csak barátok vagyunk. Hehe, sok sikert…

A szálláson néhány új zarándok is van, sokan Lugóból indulnak Santiagóba, mivel a távolság 104 kilométer, vagyis pont meg lehet kapni a compostelát.

Este még elmegyek katedrálist fotózgatni, és az egyik helyi kávéházban beszerzem az egész út egyik legdögösebb pecsétjét.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 25., csütörtök, Lugo – San Xorxe

2008-01-06T09:57:00.000+01:00

Szokás szerint a franciákkal kelünk, de már Bokorarcúék is készülődnek, és még sötétben hagyjuk el az alberguét, Kellemes az idő: ritkás köd terjeng mindenfelé, az eső néha szemerkél, de semmi súlyosabb. Kialakul egy kellemes kis sor: elöl Mon Cheriék, mögöttük ötven méterrel egy angol nő a szöszke lányával, aki előző este dögös hálószerelésével kápráztatta el az aludni készülő zarándokokat. Hihetetlen, hogy egyeseknek mi minden befér a hátizsákjukba… És újabb ötven méteres lemaradással következünk mi.

Fél óra múltán az angolok megállnak átöltözni, a franciák is félreállnak, így mi kerülünk az élre. Vagy 10 kilométert baktatunk az aszfalton, mire lekanyarodunk egy földútra. Valószínűleg most látjuk utoljára kedvenc franciáinkat, Jean-Claude-ot és Claire-t (mi más is lehetne a nevük…). Ők más szálláshelyet választottak, ma este egy előre lefoglalt hostalban szállnak meg, 10 km-rel előttünk, és egy nappal korábban érkeznek Santiagóba. Igaz, vasárnap is ott maradnak a misére, és szintén Fisterra felé mennek tovább – szóval még bármi megtörténhetik…

Egy kereszteződésnél kétfelé ágazik a Camino, mi követjük azt az utat (jobbra), amelyik elképzeléseink szerint megfelel nekünk. 3-4 házból álló településeken megyünk keresztül, már rég ott kellene lennünk az alberguénél. Amikor érdeklődöm egy bennszülöttnél, kedvesen közli, hogy már három kilométerrel magunk mögött hagytuk a szállást. Ott ágazott el az út. Remekjó. A következő szállás szerinte 15 kilométernyire van. Sebaj, indulás tovább, visszamenni nincs kedvünk. Lélekben felkészülünk rá, hogy ma akár 50 kilométert is meg kell tennünk, mire elérünk valami albergue-félét. A következő faluban újabb kérdezősködés, a hispán mezőgazdasági szakember szerint már csak 5 kilométer. Nem is rossz. 15 perc múlva újabb tájékozódás, a válasz 2 kilométer. Azok a híres spanyol kilométerek, ugye… Újabb aranyszabály fogalmazódik meg bennem: nem menni kell, hanem kérdezősködni. A lusta peregrinók módszere.

A két kilométer többé-kevésbé stimmel. Találunk egy házat. Bekopogok és megpróbálom meginterjúvolni az ott lakó öregasszonyt. Egy szót sem értünk egymás mondandójából, de szerencsére előpenderül a konyhából a lánya, egy igazi spanyol szépség, aki tud valamelyest angolul. Az egyik úton úgy 400 méternyire van egy hostal, illetve ha a jelzések mentén továbbmegyünk még három kilométert, ott lesz egy normális albergue is. Az utóbbi megoldást választjuk, a hostal valószínűleg túl drága lenne. Mon Cheriék viszont valószínűleg ott szállnak meg, tehát mégis eléjük kerültünk. Az öregasszony nem nagyon van képben, hosszan kiabál utánunk, és mutogat a másik út felé, hogy arra menjünk.

Fogalmunk sincs róla, hol járunk; melyik faluban, melyik tartományban, melyik caminón, melyik bolygón. Amikor újra rábukkanunk a caminós útjelző kövekre, kiderül, hogy reggel óta csak 30 kilométert jöttünk. Csodás. Számításaink szerint olyan 5-8 kilométert valaki ellopott az útból.

Beérünk egy kis faluba, ahol egy helyi néni rögtön elkap minket, és közli a létfontosságú infókat: a kulcsot a polgármester házában lehet elkérni, a szállás a másik irányban van, kaját pedig nála tudunk vásárolni. Nagyon úgy tűnik, megérkeztünk valahová.

A „normál albergue” voltaképpen egy kis épület egy színpad mellett, ahol fiesták alkalmával szokott összegyűlni kábé negyven falu apraja-nagyja. A vizesblokkban szörnyű állapotok uralkodnak: a csapok retkesek, a vécék szarosak, zuhanyzó nincs. Az egész napot a fedett színpadon heverészve töltjük, dumálgatunk, eszünk, alszunk, játszunk. Közben folyamatosan esik az eső. 5 óra körül kedves ismerősök érkeznek: az örökké vigyorgó Bokorarcú és viking csapata. Vörös Erik beszél angolul, rögtön közli is, hogy mennek tovább, mert ez a hely nem annyira jön be nekik, csak megvárják, hogy csillapodjon az eső. Meg tudom érteni őket, legszívesebben én is mennék. Ők sem tudják megmondani, hol vagyunk, valószínűleg lejöttünk minden térképről. Az útjelzők szerint viszont Melide már csak 17 kilométer, így holnap könnyű nap vár ránk, lesz időnk bőven mosni, fürdeni. Itt ez lehetetlen, mármint nekem. Rita megoldja a csapnál, hideg vízzel. Nem akarom tudni, hogyan.

A szállásnak nevezett izé természetesen ingyenes. Igaz, ágy sincs, a padlóra meg még az ellenségem hulláját sem fektetném. Összetolunk néhány asztalt, azokon alszunk.

A vállam továbbra is ugyanúgy fáj, pedig pihentetem, amennyit csak tudom.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 26., péntek, San Xorxe – Melide

2008-01-06T09:54:00.001+01:00

Meglepően jól aludtam az asztalokon, nem is nagyon akartam felébredni. Kényelmesen összeszedelőzködünk, ezúttal nem kell sunnyognunk. Bedobjuk a kulcsot a polgármester postaládájába, és folytatjuk az utat. Köd ezúttal nincs, de az idő borús, a nap nem akar kisütni. Legalább nem esik, és hideg sincs.

Melidét már tíz kilométerről látjuk, úgy tűnik, átkeltünk a hegyláncon. Mire beérünk a városba, a nap is kisüt. A templomban lehet pecsétet szerezni, és nem messze a tértől ott az albergue – nyitás 13 órakor. Látszik, hogy ez már a francia út: hordákban közlekednek a zarándokok, és nyitásra vagy 30-40-en gyülekeznek az épület előtt. Hehe, egy hónap alatt összesen nem láttunk ennyi gyalogos peregrinót.

Egy fekete hajú, idősebb nő sántikál be az épület elé. Mosolyogva, „hola”-val köszöntjük, amire amúgy balkánosan „helló”-val felel. Akár magyar is lehetne, de hogy nem hispán, az egészen biztos. Alaposan megnézem a ruháját, hátizsákját, de semmi jellegzetest nem látok rajta. Nem messze tőlünk letelepszik. Ritával dumálunk tovább, mire váratlanul megszólal: „Nem gondoltam volna, hogy egy hét után itt hallok magyar szót.” Egy hét után? Piha. Mi több mint egy hónapja nem hallottunk semmit azon kívül hogy „Egészségedre!” – azt is egy lengyeltől. Mindenesetre örülünk egymásnak. Zsuzsa a francia úton jött végig, de a fájós térde miatt már alig vonszolja magát. A hátizsákja még a reptéren eltűnt, ott kellett eldöntenie, hogy folytatja-e az utat, vagy inkább hazamegy. Vásárolt gyorsan néhány cuccot, a többi zarándok meg összedobta neki a többi szükséges holmit, hátizsákot, hálózsákot, miegymást.

Mire nyit az albergue, kétszeresére duzzad a tömeg. Hosszas sorbanállás után berendezkedünk, aztán ebéd, és Rita végre hódolhat a mosó-és-szárítógépbe-való-pénzbedobálás nemes hagyományának. Nem olcsó mulatság, de ebben az embertömegben igen praktikus, meg nem árt, ha legalább havonta egyszer rendesen ki van mosva a ruhánk…

Raul és Lilácskáék is feltűnnek, de úgy látszik, a hülyegyerek végre lekattant rólunk. A Professzor meg útközben valahol szerzett egy kutyát, viszi haza.

Rita és Zsuzsa tökéletesen egymásra találtak, hamarosan elszabadítják körülöttem a magas (vagy méjjj?) ezotéria hullámait, ezért inkább menekülőre fogom a dolgot, és felfedezem magamnak a környéket.

Az este folyamán még két magyar érkezik, de nem sikerül megtalálnom őket.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 27., szombat, Melide – Arzua

2008-01-06T09:53:00.000+01:00

Mivel rengeteg időnk van még, úgy döntünk, elaprózzuk a hátralévő utat és nem kettő, hanem három nap alatt érünk Santiagóba A mai táv mindössze 15 kilométer, ráadásul könnyű terepen. Így talán még Zsuzsa is utolér minket a fájós lábával. Kifejezetten hűvös van, érezhetően közeleg az ősz. A megszokott tempón már nehéz változtatni, ezért délelőtt tizenegyre Arzuába érünk. 2 órát kell várnunk az albergue nyitására, addigra ismét összegyűlik 30-40 peregrino, és megérkezik Zsuzsa is. Egy pillanatra Sasha is feltűnik – a Franciát keresi –, aztán gyorsan távozik. Úgy tűnik, a primitivós csapat végképp szétesett.

Egy óra után beengedik a bandát. A 64 hely hamarosan kevésnek bizonyul, már a földön is emberek fekszenek. Azt hiszem, a francia útra csak télen vállalkoznék, zavar ez a tömeg. Zsuzsa csatlakozik hozzánk az ebédnél, és rövidesen ismét magasra csapnak az ezotéria hullámai, ezért inkább csendben meghúzom magam a sarokban. A nap további része is ennek jegyében telik, de egyáltalán nem bánom… üveges szemmel bámulok ki a fejemből, és mindenféle mókás dologra gondolok.

A vállfájásom is elmúlt. Rájöttem, hogy ha nem próbálom természetellenes pózokat felvéve kímélni, akkor egyáltalán semmi baj sincs vele. Nem, nem röhögök magamon.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 28., vasárnap, Arzua – Pedrouso

2008-01-06T09:47:00.001+01:00

Ha akarnánk sem tudnánk sokáig aludni. Itt már kemény verseny folyik a következő szállásért. Van egy albergue 15 kilométernél, illetve egy másik 18-nál – mi ez utóbbit célozzuk meg, akárcsak a peregrinók nagy többsége. Onnan már csak egy utolsó nekifutás kell majd Santiagóig.

Mindenki kapkodva készülődik, 5-kor már felkelnek a népek, hogy nyitásra az alberguénél legyenek, illetve sokan mennek egyenesen Santiagóig. Mi az ágyunkon fekve nézzük a zűrzavart, és csak hétkor indulunk, de még így is sötétben tesszük meg az első kilométereket. Az út eseménytelen, az idő borús, de szerencsére nincs hideg. Az egyik falu előtt egy szembejövő bennszülött megállít minket és a lelkünkre köti, hogy a második kocsmánál álljunk meg tarta de santiagót enni, mer’ finom. Meg mer’ jutalékot kap – ezt persze nem mondja. Nem szoktunk ilyen helyen reggelizni, de most mégis betérünk. A tarta valóban jó anyag, és még csecse pecsétet is kapunk. Már megérte, kiélhetjük gyűjtőszenvedélyünket. Kezd betelni a második credentialom is.

Most jövünk csak rá, mennyire belejöttünk a gyaloglásba. Sorban előzzük meg a zarándokokat, és fél tizenkettőre minden erőfeszítés nélkül, elsőként érkezünk meg az alberguéhez. Jóval utánunk sántikálnak be a „100 km-es” peregrinók csapatai, hogy magukhoz vegyék autón szállított szütyőjüket…

Esemesezünk Zsuzsának, hogy nyugodtan jöjjön el idáig, mert könnyű az út, aztán meglátogatunk egy vendéglátóipari egységet. A pincérnő kedves, állathangok utánzásával segít nekünk eligazodni a kajanevek között. Mostanra flanfüggők lettünk, a hispán desszert a kedvencünkké vált.

A szálláson a mellettünk lévő helyeket egy holland család foglalja el. Elég antipatikus társaság, és természetesen ők is majd’ megszakadnak a húszliteres hátizsákok alatt ezen a 100 kilométeren. Egyesek kegyetlen áldozatokat hoznak a compostelájuk érdekében…

Este Zsuzsával lemegyünk az albergue előtti padhoz vacsorázni, és hiábavaló kísérleteket teszünk rá, hogy megpróbáljunk a spanyoloknál hangosabban beszélgetni és nevetni. Felesleges próbálkozni, ők erre születtek.

Egy idősebb fazon viszont felfigyel ránk; háromméternyire tőlünk nekitámaszkodik egy oszlopnak, és bámul. Baromi idegesítő. Zsuzsa egy idő után meg is jegyzi, hogy meglehetősen zavarja a tag. Rita egyetért. Mire a faszi magyarul közli, hogy nem akarta megzavarni a társalgást. Ezért jött oda hallgatózni vagy 20 percen keresztül. Farok. A legrosszabb fajta hazánkfia, mint az hamarosan ki is derül. Még vagy két percig társalog velünk onnan az oszlop mellől, enyhén leereszkedően, azután kegyeskedik közelebb jönni. Kezet csókol a hölgyeknek (mindenkit kiráz a hideg), és egy Andy Vajnába oltott Ford Fairlane lazaságával usque 20 perces előadást rögtönöz nekünk.

„Én most vagyok negyedszer a Caminón, és már nagyon unom.” Barom. Maradj otthon.

„Stoppal megyek haza, de Franciaországban megállok a barátaimnál egy-két hétre, aztán majd valamikor hazaérek.” A vagány világcsavargó.

„A santiagói alberguében keményen ki kell csengetni a szállásért az 5 eurót, ott nincs kecmec.” Mindezt úgy, mintha valami oltári nagy pénzügyi érvágás lenne. Közben diszkréten megvillan az aranyóra, és az ujjnyi vastag smukk a nyakában. Kretén.

„Itt csak egy napig lehet megszállni, de én már három napja itt vagyok, mert hétvégén felesleges stoppolni. Egyedül alszom egy kétágyas szobában. Szinte mindenhol ismernek, protekcióm van.” Ó, Uram, adj nyálat, hogy köpni tudjak.

Tompán, az arcunkra fagyott idióta vigyorral bólogatunk. Pillanatok alatt elszívja az összes energiánkat, korábbi jókedvünk semmivé válik. Azért mond hasznos információt is arról, hogy a santiagói Paradorban a compostela fénymásolatának bemutatásával minden étkezésre 10 peregrinót vendégül látnak. Természetesen itt sem maradhat el az aranyköpés:

„Annyit veszel magadnak, amennyit akarsz. Én még két nap múlva is azt ettem. Persze vittem magammal dobozt, hogy legyen mibe pakolni – elvégre magyar vagyok.”

Az vagy, vazze. Le se tagadhatod.

Az átélt élmény hatása alatt, enyhe kábulatban botorkálunk el az ágyunkig. Meglettem volna magyar szó nélkül még egy hétig, minthogy ezt a szánalmat kelljen hallgatnom.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 29., hétfő, Pedrouso – Santiago de Compostela

2007-12-18T20:21:00.000+01:00

Az utolsó nekifutás. Itt már mindenki gyorsabban szedi a lábát, a zarándokok érzik az út végét. Az elmúlt egy hónap hegymászásai és egyéb megpróbáltatásai megedzettek minket: 4 óra alatt lezavarjuk a 21 kilométert, és bent vagyunk a városban.

Nos, megérkeztünk. A katedrális előtti téren boldog peregrinók ölelgetik egymást, elkeveredve a hordákban nyomuló biszbaszárusokkal és a szálláslehetőségeket ajánlgató, fizetett önkéntesekkel. Nem tudom, mit vártam, de semmi különöset nem érzek. Talán az lehet az oka, hogy tudom, előttünk van még 120 kilométer Fisterráig és Muxiáig. Ez is csak egy állomás, tartunk egy nap pihenőt, és indulunk tovább.

Fél órás sorban állás után hozzájutunk a compostelánkhoz, és bezsebelünk néhány kíváncsi/elismerő pillantást a többi zarándoktól az északi utas credentialunkért. Hja kérem, van ennek itten riszpektje. A dokumentumot kiállító lány is érdeklődve kérdezget az északiról.

Az egyik információs irodán megszerezzük a finisterrai úthoz szükséges dokumentumokat, és kiülünk a főtérre megvárni Zsuzsát. Hamarosan be is fut, és mivel csak magyarul tud, elkísérem a zarándokirodára a compostelájáért. Az iroda természetesen most már töküres, mindössze egyetlen peregrino van bent: Raul. Már szinte hiányzott. Azért annyira nem, hogy ne tegyek fel gyorsan álszakállat, bajuszt, parókát, napszemüveget, és ne próbáljam magam minden más módon álcázni. Öt percen keresztül állunk egymástól két méterre, de nem vesz észre. Megúsztam.

Elindulunk a zarándokszállásnak kinevezett dormitórium felé. Rita útközben kapja a telefont: iskolai ügyek miatt azonnal haza kell mennie. Lepakoljuk a cuccost, aztán rohanás vissza a városba, és az otthoniak hathatós közreműködésével nekiállunk repülőjáratokat keresni. Végül akad egy gép Barcelonába másnap hajnalban, majd tovább Pestre estefelé. A zarándokirodán a lányok kedvesek, segítőkészek (csinosak, de ez most nem szempont), pillanatok alatt elintézik az egész jegyvásárlást. Zsuzsa is nagyon rendes: amíg nem volt meg a barcelonai járat, az is szóba került, hogy bérelt autóval viszi el Ritát Barcelonába (nem lett volna drágább, mint a repülő), de szerencsére erre végül nem került sor.

Az utolsó napot dőzsöléssel töltjük, eszünk-iszunk. Megnézzük a katedrálist kívülről-belülről. Kívülről csoda, monumentális építmény. Belülről rettenetes. A szokásos vakuvillogtató turisták hordái hömpölyögnek odabent, ráadásul minden kivilágítva erős fényű lámpákkal… egy újabb cirkuszi sátor, csak egy fokkal marad el a lugói förmedvény mögött. Az istentiszteletbe is van szerencsénk bepillantást nyerni: az óriási füstölőt kötélen ráncigáló papok enyhén komikus látványt nyújtanak, az összegyűltek pedig jobbra-balra ingatják a fejüket, mintha teniszmeccset néznének. Később sorba állunk megérinteni egy csiribiri hátat, csak hogy a megérkezés után esetlegesen felhalmozódott ünnepélyesség utolsó morzsái is elenyésszenek. Ez a végső csapás, halkan nyüszítve menekülünk az épületből. Tudom, szentségtörő vagyok, meg illúzióromboló.

Csak azt hittük, hogy ennyivel megússzuk. A szálláson Raul vár minket, három ággyal mellettünk kapott helyet. Felhangzik a rég hallott „Ritaaaa!!!! Ritaaaaa!!!” Egyedül maradt, a cimborái szétszéledtek, és ő is megy haza holnapután. Nem igazán vagyunk vevők rá, ezért nagyjából békén is hagy minket. A tollamat azért elkéri rejtvényt fejteni.

Rita már este kimegy a reptérre, nem akar hajnalban taxizni. Elkísérem, és a reptéren alszunk néhány órát. Reggel nyolcra érek vissza az alberguébe.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 30., kedd, Santiago de Compostela

2007-12-18T20:19:00.000+01:00

Baromi lusták vagyunk, ezért Zsuzsával úgy döntünk, nem próbáljuk ki az ingyenkaját a hotelben. Helyette inkább sokáig alszunk, aztán elmegyünk sétálni, nézelődni. Egy szimpatikus peregrinótól infókat gyűjtök a muxiai útról.

A városban végül csak villámlátogatást teszek, mert hideg van, sűrű köd borít mindent, és szemerkél az eső. Mindenesetre a hotelig eljutok, és a recepción készíttetek egy fénymásolatot a compostelámról. Dideregve térek vissza a szállásra – épp időben ahhoz, hogy részese lehessek Raul távozásának. Amikor vissza akarom tőle kérni a tollamat, hirtelen elfelejti minden angoltudását. Legyen vele boldog. Ennyit bőven megér, hogy nem fáraszt tovább.

Alszom egy nagyot, és ismét szerencsét próbálok a várossal, ezúttal már jobb időben. Valahogy nem találom a helyem, idegenül kóválygok a házak között. Egyfolytában az út hátralévő részére gondolok, nagyon mennék már tovább, hiányzik a gyaloglás. Bár nem vagyok vallásos, hol kereshetnék egy kis nyugalmat, ha nem valamelyik templomban? A katedrális szóba sem jöhet, hányingerem van tőle, de sebaj, optimista vagyok, itt minden sarkon áll egy templom.

Bejárom az egész várost, beülök ide-oda, de mintha minden összeesküdött volna ellenem: képtelen vagyok összekaparni magamnak néhány nyugodt percet. Vagy egy turistacsoport csörtet be, vagy a bejárat előtt hangoskodnak a helyi alkoholisták. Végül visszaindulok a főtér felé, hogy egyek valamit. És szinte belebotlom abba, amit kerestem.

A katedrális oldalában, az egyik nyugodtabb zugban egy baseballsapkás, öreg zenész ül az erősítőjén, szája sarkában cigi lóg, és halk jazzt penget a gitárján. Letelepszem mellé a lépcsőre, és vagy háromnegyed órára ott ragadok. Nem beszélünk, csak néha összevigyorgunk; végre nyugi van, és remekül érzem magam. Megkönnyebbülten állok fel, bedobom a gitártokba a zsebemben lévő összes fémpénzt – olyan 6-8 eurót – megköszönöm neki és lelépek. Nem szól egy szót sem, csak apró mosollyal bólint.

Kajálásra sikerül kiválasztanom egy szar és drága helyet, de most ez sem számít. Az albergue előtt Zsuzsába botlok, aki a nyakamba ugrik és megölel. Nem is kell mondanunk semmit (de azért elmondjuk). Csodaszép a város innen felülről. Egy ideig még hülyén vigyorgunk a bejáratnál, aztán felmegyünk elfogyasztani a búcsúvacsoraként funkcionáló almás sütit, amit útközben vettem.

Előkerül még egy magyar, Zsuzsa korábbi útitársa. Ismét egy tőrőlmetszett hazánkfia, igazzy nagyhangú tapló. Olyan, mint egy Raulba oltott Győzike. Kizárólag üvöltve képes beszélni a teremben, ahol mindig alszik vagy tíz zarándok, és ezt is csak azért teszi, hogy Zsuzsát csesztesse. Gyorsan rövidre zárom a beszélgetést, mert már az én pofám ég miatta.

Lekapcsolják a villanyt, a fejlámpám fényénél készülődöm a másnapi indulásra. Vizet töltenék, de pont nincs. Hurrá. Egy spanyol lány szerencsére éppen kajálni indul és felajánlja, hogy elviszi megtölteni az üvegeket, aztán ha visszajön, leteszi az ágyam mellé. Úgy legyen. Alig alszom el, ágytologatás zajára ébredek. A velem szemben lévő két ágy fölött, a plafonból vagy öt helyen csorog a víz. Csőtörés lehet vagy mi a szösz. Heh, az előbb még vízhiány volt, most meg mindjárt átcsap rajtunk a szökőár. Csakhamar előkerítenek valami ügyelőfélét, aki azonnal uralja a szituációt. Behoz egy csomó vödröt, és lehelyezi őket a stratégiai fontosságú pontokra. Mókás kis koncertet sikerül rögtönöznie, egy egész teremnyi peregrinó visít a röhögéstől. Nem bírjuk sokáig, az öt szólamban csöpögő víz hangjaira álomba merülünk.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. augusztus 31., szerda, Santiago de Compostela – Negreira

2007-12-18T20:12:00.000+01:00

Fél hétkor kelek, hétre útra készen állok. Éjszaka pofás kis medence képződött az ágyam körül, szerencsére a cuccaim nem áztak el.

A város szélén belebotlok az első peregrinókba: egy német tag megy Fisterra felé a fiával. Nemsokára egy nőt is lehagyok. Ezúttal a megszokott otthoni túratempómban haladok, most már nem kell félnem a vízhólyagoktól, megerőltetéstől és egyebektől. Legalábbis úgy gondolom.

Megállok reggelizni egy caminós bárnál, és nemsokára csatlakozik hozzám a német tanárnő is. Dumálgatunk kaja közben, és bekészítjük az esőcuccokat, mert közben esni kezdett. Optimista vagyok, végül mégsem veszem fel a szkafandert. Az eső folyamatosan szemerkél, 5-6 kilométer után lassan de biztosan kezdek ronggyá ázni. Szerencsére pont beérek egy faluba, ahol a guide szerint remek bocadillót adnak. Be is térek a kocsmába, és rendelek egy kapitális példányt fillérekért. Hiába, Santiagón túl ismét olcsó az élet.

Közben nagyjából megszáradok, és amikor elindulok, megpillantok magam előtt ötven méterrel egy fürge léptű, idősebb peregrinót. Utánamegyek, de csak lassan csökken a távolság. Amikor úgy 20 méterre járok, hirtelen hátrafordul és kiabál valamit üdvözlésképpen. Rögtön látom, hogy hibbant a fazon – természetesen jó értelemben. Ulinak hívják, német, ez a második caminója, és hihetetlen figura. Dúdol, fütyül, énekel, táncol, társalog a kutyákkal, macskákkal, békákkal, vadgesztenyével focizik… szóval szimpatikus arc. A hátralévő kilométereket együtt tesszük meg. Néha megáll, rámutat a legképtelenebb pontokra és közli, hogy onnan remek fényképeket lehet készíteni. És valóban. Galícia legszebb részein haladunk keresztül, és egy idő után még a nap is kisüt. Ismét bekattan valami, ami eddig hiányzott az útból.

Elsőként érünk az alberguébe, de a következő két óra során érkeznek még vagy tízen. Mind németnek tűnnek. Felvetődik a közös vacsora ötlete, és Ulival meg egy halk szavú, kopasz sráccal elmegyünk bevásárolni az esti spagettizéshez-borozáshoz. Beülünk kávézni is egy kocsmába, és az öreg hosszasan ecseteli, milyen kultúrsokk érte Franciaországban: 2,5 eurót kellett fizetnie egy kávéért. Percekig mulat a franciák rovására, aztán megkérdi a kopasz srácot:

– Te honnan is jöttél?

– Marseille-ből.

Uli rám néz, és sanda vigyorral közli:

– Nos, az ember követ el hibákat.

Beesek az asztal alá a röhögéstől.

Mire visszaérünk, tökig tele az albergue, alig lehet mozdulni a zarándokoktól. Egyre furcsább tagok érkeznek: raszta csövestől halálmetálos szipuson keresztül széttetovált, begipeszelt kezű, mellbimbópiercinges hippiig van itt minden. Egy izompólós, Dolph Lundgren külsejű, kefehajú srác hosszan beszél hozzám németül. Türelmesen végighallgatom, majd megkérem, hogy legyen szíves angolul is elismételni. Ennek valamiért nagyon megörül. Azt mondja, olyan németes külsőm van, nem gondolta volna, hogy brit vagyok. Elárulom neki, hogy nem is, hanem magyar. Erre még jobban felvidul, és onnantól kezdve csak „englishman”-nek hív. A fene se érti ezeknek az észjárását.

A vacsora isteni, 8 német, egy francia, két amerikai, és kis hazánk képviseletében én veszek részt rajta. Bolognai spagetti, apró paradicsom (a hospitalera ajándéka), bor, gyümölcs, flan… mindez fejenként alig két euroért. Zaba után kiülünk a ház elé dögleni. Egy olasz srác gitározik, többen énekelnek, össznépi haverkodás folyik. Nem tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen jól.

Korán lefekszem, mert holnap 34 kilométer vár rám a mai 22 után, és időben el kell indulnom, hogy legyen helyem a következő alberguében. Itt annyian gyűltünk össze, hogy vagy tízen kénytelenek az udvaron aludni.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 1., csütörtök, Negreira – Olveiroa

2007-12-18T20:02:00.000+01:00

Hajnali hatkor ébredek, képtelenség tovább aludni – mindenki lázasan pakol. Hehe, úgy látszik, senki nem akar a földön aludni a következő szálláson, inkább botorkálnak a sötétben. Szép kényelmesen én is összecsomagolok, negyed nyolcig elücsörgök a lenti fotelben. Tudom, hogy korán akartam indulni, de ennyire azért nem. Amikor útra kelek, még mindig sötét van, de hamar kivilágosodik.

Az első állomás 8 kilométerre egy kocsma, ahol kényelmesen lehet reggelizni. Itt érem utol a hajnalban kakukkoló társaság jó részét. Kaja közben befutnak még egy páran. Hoppá, ezek nem tréfálnak, keményen belekezdtek. Reggeli után én is újult erővel vágok neki az útnak, 1-2 órán belül mindenkit beérek. Most már saját tempómban rohangászhatok, és az előző 800 kilométer hegymászásai is alaposan megedzettek.

Utolérek egy Anette nevű német lányt, és egy darabig együtt megyünk. Hihetetlen tempót diktál, és mindezt úgy, hogy közben folyamatosan beszél. Aztán egy bárnál megáll reggelizni, én pedig a következő kanyar után felállítom magamnak az oxigénsátrat. Mert férfiúi büszkeség is van, ugye…

Néhány kilométerrel később, egy kocsmánál Uli köszönt vigyorogva. Nagyon jól bírja a vén csibész. Leülök mellé, és jó hobbit módjára elfogyasztom második reggelimet is. Hosszan élvezzük a „café con leche” örömeit, és pont induláshoz készülődünk, amikor beesik az ajtón Anette. Miből van ez a nő?

Hosszú betonút következik, ahol megszaporázom a lépteimet és lehagyom Ulit. Nem igazán szeretem az aszfaltot, igyekszem minél előbb túl lenni rajta. Persze nem tudhatom, hogy ma végig ez lesz. Több zarándokkal nem találkozom, elsőként érek az alberguéhez. Utánam tíz perccel Uli. Hihetetlen az öreg, az utolsó 14 kilométeren végig tartotta a tempómat. Vagy talált egy buszjáratot. Esetleg teleportált.

Érkezésünk örömére gyorsan el is határozzuk, hogy látogatást teszünk a falu egyetlen kocsmájában. Az albergue csak másfél óra múlva nyit, a zsákokat ott hagyjuk előtte. Ez Spanyolország, a kutya sem fogja piszkálni őket. Uli gondosan az ajtó mellé állítja a szütyőmet, mellé a sajátját. Ez a sorrend, magyarázza. Hja kérem, a német precizitás. Nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, hozzászoktam a magyar állapotokhoz. Itt viszont a zarándokok szigorúan betartják az érkezési sorrendet. Ahogy jönnek egymás után, szépen sorban leteszik a zsákokat és letelepednek az árnyékba. Az elsőnek itten komoly előjogai vannak. Azon kívül, hogy nem kell sorban állnia, ő alhat a külön ágyon. Whoa. Az ágyat átpasszolom Anettének, mert olyan könyörgő bociszemmel néz, én meg betelepszem az egyik emeletes ágy alsó részére.

A délután folyamán rengetegen érkeznek, a 34 ágy kevésnek bizonyul, előkerülnek a matracok. Úgy határozok, holnap Ulival tartok Muxiába, és csak utána megyek Fisterrába. Nincs kedvem egy újabb versenyfutáshoz (nyóccázakárhány kilométer után vízhólyagom nőtt, röhej). Inkább választom Muxiát, ahová viszonylag kevesen mennek, és néhány kilométerrel közelebb van hozzá Fisterra. Meg azt hiszem, így is van rendjén – a világ végével kell lezárni az utazást. Újabb kocsmalátogatás következik (nagyon rákaptam a tejeskávéra az utóbbi napokban), azután elmegyek lefényképezni a közeli templomot. Az egyik kőkereszt tövében egy olasz lány írja a naplóját. Felnéz és megkérdi, merre találja a kocsmát. Elmagyarázom neki, aztán beszélgetni kezdünk, és valami rejtélyes oknál fogva elindulunk a falu széle felé. Amikor kiérünk a főútra elköszön, és megint megkérdi, merre is kell mennie a becsületsüllyesztőhöz. Fogalmam sincs, mondom, innen már én sem tudom. Höhö, lúzerek egymás közt.

29-en veszünk részt az összegyűlt adományokból készített vacsorán. Egy ausztrál srác mellett ülök, kiderül hogy ő is fordító. Háh, kolléga! Szerencsére nem kérdi meg, milyen nyelvről fordítok, úgysem hinné el. Ő japánról angolra. Perverz.

A vacsoránál Uli a szóvivő; az öreg négy és fél nyelven beszél, és gondoskodik a jó hangulat megteremtéséről. A nap folyamán megtanítottam neki helyesen kimondani, hogy „Egészségedre!”, és most magyarul köszönti a „leggyorsabb peregrinót”. Tapsvihar. Nekem is jár a 15 perc hírnév.

Hogy mennyire nincsenek jelen spanyolok, arra csak akkor döbbenek rá, amikor a hospitalera bejön, mond valamit, és vagy húszan néznek rá hülyén. Végül az egyik amerikai lány vállalkozik a fordításra, de az egyik mondatba a belezavarodik. A hospitalera egy darabig türelmesen nézi, ahogy szenved, majd megunja, és elmondja ő maga – angolul. Harsány nevetés az asztalnál. Remek a hangulat, eszek-iszok, dínok-dánok. Valami fatális félreértés folytán odakeveredem a konyhába, és elkövetem azt a hibát, hogy a saját cuccomon kívül az egyik jenkiét is elmosogatom. A gonoszul vigyorgó zarándokhorda rögtön eláraszt tányérokkal, evőeszközökkel. Bah, kicsinyes bosszú az elsőségemért, de a nap hősének méltósággal kell viselni a megpróbáltatásokat.

Az igazi műsor azonban csak vacsora után kezdődik. A népek kiözönlenek az albergue elé az utcára, El Mariachi előkapja gitárját és kissé hamis énekhangját, egy másik srác furulyázik, a szőke ausztrál pedig egy fuvolát húz elő. Zongorát senki nem hozott? Egy idő után otthagyom az ünneplő tömeget, készítek néhány éjszakai felvételt a templomról, illetve a mellette álló horreókról, és letelepszem a kőkereszt tövébe. Vagy fél órát élvezem a csendet, amikor csatlakozik hozzám az egyik lengyel srác. Udvariasan érdeklődik, min gondolkodom, és hamarosan már a Jagellókról, a rómaiakról és a lengyel-magyar barátságról értekezünk. Ha így haladok, a végén még megtanulok angolul. Fergetegesen jól szórakozunk, aztán egy idő után elbúcsúzik és aludni tér. Én is indulnék, de újabb éjszakai bagoly érkezik templomnézőbe: az olasz lány. Mint kiderül Linának hívják; állítólag ezt a nevet arrafelé szinte már csak az öregasszonyok viselik. Legalább öregkorában nem kell osztozkodnia rajta senkivel.

A szállás egyébként donativós, ráadásul az egész út legcsinosabb hospitalerája lát vendégül minket. Talán rokona lehet a kocsmáros lánykának, az is hasonló kaliberű szépség, és mintha hasonlítanának is egymásra. Ilyen dolgok foglalkoztatják az egyszerű zarándokot…

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 2., péntek, Olveiroa – Muxia

2007-12-18T19:53:00.000+01:00

Fél hétkor megszólal a telefonom ébresztője, de én fellázadok. Úgyis leválok a tömegtől, Muxiában meg a sportcsarnokban van a szállás, nem kell küzdeni a helyért. Visszadöglök még egy fél órára. Csak a második ébredés után figyelek fel rá, mennyire kiütötte a népeket a tegnapi „túraverseny” a döglesztő hőségben. Mindenki kábán, félálomban kóvályog; már elmúlt hét óra, és még senki sem indult el. Lina az utcán teát főz magának a kis mobil konyhájában. Nők. Visszaájulok a szobába.

Fél nyolckor indulok, már világosodik. Perceken belül utolérem az egyik német házaspárt, aztán Ulit, és… és ennyi. A többiek mögöttünk vannak. A guide-ból tudom, hogy ez a nap sem lesz könnyű: az úton legalább hat olyan település található, ahol van kocsma. Aggodalmam közlöm is Ulival az első bárban, kávézgatás közben. Gondterhelten sóhajt, egyetértően bólogat, de bátran kijelenti, hogy nem hátrálunk meg, a hétszázát neki. Alaposan rákészülünk a megpróbáltatásokra, Uli pipára gyújt. Közben sorban érkeznek a többiek is. Elsőként indulok, az öreggel megbeszéljük, hogy valamelyik kocsmában majd találkozunk. Lelkiismeretesen be is ülök a következő krimóba kávézni, nemsokára jön Uli, de megy is tovább – túl sűrű neki a program, majd egy másik bárban bevár. A sok lebuj között azonban valahogy elkerüljük egymást, és ezután már nem is találkozunk.

Nem sietek, megragadom az alkalmat és kényelmes tempóban, a galíciai tájban gyönyörködve baktatok, de kora délutánra így is legyűröm a 34 kilométert, és hosszú hetek után ismét megpillantom az óceánt. Muxia már a távolból nézve is elképesztő szépségű város. Nem rontok ajtóstól a házba, igazzy ínyenc módjára beülök egy pöpec tengerparti étterembe a település határán kívül, és a teraszról gyönyörködöm a látványban borozgatás közben. Egy hedonista disznó vagyok, zarándokok szégyene.

Tele hassal ballagok be a városba, a vadonatúj zarándokirodában megkapom a „Muxianát”. A szolgálatot teljesítő lány nem beszél egy szót sem angolul, de azért sikerül kiszedni belőle, hogy a sportcsarnokba csak este 7 után lehet bemenni, amikor ő itt bezár. Addig kiülök a partra nézelődni. Nemsokára feltűnik Uli és a német házaspár – nagyjából ennyien maradtunk a tegnapi nagy csapatból, a többiek Fisterra felé mentek. A németek nem favorizálják a sportcsarnokot, elmennek szállást keresni, én pedig bebarangolom a várost. A templom, a sziklák és a tenger nem mindennapi látvány; úgy döntök, itt maradok még egy napot. A lábujjamon lévő vízhólyagot egyébként is le kell mészárolnom, nem árt egy kis pihentetés az újabb hosszú menet előtt. A szállás elfoglalása után (igazi luxushotel meleg vízzel, zuhanyzóval, mosógéppel, matracokkal) fogom a motyómat, és nagy erőkkel kivonulok a sziklákhoz naplementét fényképezni. Két órán keresztül üldögélek a köveken, aztán visszamegyek a sportcsarnokba. Valahonnan időközben érkezett egy spanyol csoport, tőlük próbálok ragtapaszt kunyerálni, de nem beszélnek angolul. Végre rálelek egy olasz srácra, aki érti amit mondok, ő viszont bringás, nincs ragtapasza. Mi a szösz, aki kerékpárral jár, az már meg se sérülhet? Tolmácsolja kérésemet a hispánoknak, akik megszánják a szegény észak-balkáni peregrinót.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 3., szombat, Muxia

2007-12-18T19:45:00.000+01:00

Mióta júliusban elindultunk, ez a második alkalom, hogy nyugodtan alhatok, ameddig akarok. Amikor kinyitom a szemem, még épp látom távozni Lináékat. Ezek szerint ők is megérkeztek valamikor az éjszaka folyamán. Kényelmesen összeszedelőzködöm, majd kimegyek a partra reggelizni, sirályokat etetni, és megnézni a templomot még egyszer, ezúttal tömeg nélkül. A zarándokiroda csak 11-kor nyit (fene a kényelmes fajtájukat), addigra pont visszaérek. A kislány megnyugtat, hogy természetesen maradhatok és alhatok a sportcsarnokban, amíg csak akarok. Beteszem az irodába a zsákot, és elmegyek shoppingolni. Szégyenszemre az utolsó napra kell ragtapaszt vennem a lábamra, ráadásul a fogam is megfájdult. Mióta az őrangyalom, Rita hazament, teljesen megroggyantam egészségileg.

Az éjjelnappali gyógyszertár zárva. Igaz, hogy sziesztaidő van, na de akkor is… hagyják, hogy a zarándokot maguk alá gyűrjék a halálos kórok? Visszafelé az egyik kocsma asztalától Uli integet. Ledobom magam mellé, és bár takarékossági megfontolásokból ma nem szándékoztam a café con leche oltárán áldozni, engedek a csábításnak. Végül sikerül beszereznem a ragtapaszt, fájdalomcsillapítót (közben elmúlt a fogfájás, de biztos ami biztos), és kisétálunk a mólóra, ahol Uli franciául beszélgetésbe elegyedik egy apácával, én meg próbálok értelmes képet vágni. Az apáca végül kezet fog velünk, bepattan egy Volvóba és elhajt. Whoa.

Dumálgatunk még egy darabig, aztán visszaindulunk – Uli a szállására, én pedig úgy döntök, a várost uraló sziklás domb tetején lévő keresztnél költöm el ebédemet. Csodaszép a kilátás odafentről, csak egy kicsit fúj a szél, de a hegymászástól több kalóriát vesztek, mint amennyit a kajával magamhoz veszek.

Az irodánál téblábolok, amikor ismét előkerül Uli. Kimegyünk a templomhoz az esti istentiszteletre. Előtte vagy másfél órán keresztül mászkálunk a sziklákon, bámuljuk a tengert, fényképezünk. Uli remek ember; derűs, türelmes öreg, aki szemlátomást úgy döntött, a pártfogásába vesz. Nem bánom. Az út egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy összetalálkoztunk. Érdekes módon mindig a legmegfelelőbb pillanatban bukkan elő, amikor tényleg jól jön egy kis társaság. Nagyon jókat dumálunk anélkül, hogy bármit is tudnánk egymásról. Fogalmunk sincs a másik munkájáról, családjáról és hasonlókról, de nem is kell ilyen lényegtelen baromságokkal terhelni a másikat, amikor a sirályok sokkal jobb beszédtémát nyújtanak. És mintha kitalálná a gondolataimat. A parton állva ránézek az egyik sziklára, de mire megfogalmazódna a fejemben a gondolat, hogy fel kéne mászni, már ott is áll, bakot tart és int a fejével: „Come on, boy.” És sok-sok hasonló, apró kis epizód. Egyesek kutyát találnak a caminón, én nagybácsit, hehe.

Uli büszkén magyarázza, hogy az órája még mindig a német időt mutatja. Rövid töprengés után eszembe, hogy az itteni idő ugyanaz, és ezt szóvá is teszem neki. Vigyorogva legyint:

– No-no. Spanish time is „manana”.

Az istentiszteletre felmegyünk a templomhoz, de örülhetünk, hogy kint le tudunk ülni, a bejutásra esély sincs. Spanyol zarándokok hordái érkeznek minden misére, mindegyiküknél partvisnyél, sétapálca, vagy valamilyen botra hasonlító ojjektum. Szerencsére ki van hangosítva a cucc, ami a nyelvtudás hiányát ugyan nem pótolja, viszont az érdekes torzítás miatt teljesen úgy hangzik, mintha odabent a „Let it be”-t énekelnék.

Úgy döntünk, a sziklákon vacsorázunk, és megnézzük a naplementét. Rohanok vissza a sportcsarnokba, ledobom a zsákot, és mennék vásárolni (holnapra is kell, Muxia és Fisterra között nem nagyon van bolt), de belebotlok négy új, tanácstalanul toporgó zarándokba, akikkel hirtelen össze kell haverkodnom. Van köztük egy japán lány is… hiába, ősi keresztény ország. Eligazítom őket a templom felé, aztán gyorsan shoppingolok, és sietek én is a sziklákhoz. Éppen elcsípem a naplementét. Az új zarándokok különös esti szertartást végeznek: a legenda szerint ugye itt futott partra Mária hajója, és ők most a vitorlának kinevezett szikla alatt másznak át. Kilencszer, mert az állítólag jó. Egy német srác, Johannes a gerincfájdalmaitól akar így megszabadulni. Megkérdem a levegő után kapkodó teutont, használt-e a kúra, de nem tudja, mert úgy megfájdult a térde, hogy el is feledkezett a hátáról. És még mondja valaki, hogy nem csodatévő a kő.

Egyébként egy kis képzelőerővel megáldva valóban ki lehet venni a hajó törzsét, vitorláját és kormánylapátját, mindegyiket egy-egy szikla jelképezi. Egy bizonyos szögből talán még valamennyire koherens egésszé is áll össze a dereglye – nekem ezt nem sikerült megtalálnom.

A többiek lemennek a tengerhez, mi pedig Ulival háromnegyed órán keresztül nézzük a szikláknak csapódó hullámokat és a lemenő napot. Alig szólunk, most nincs kedvünk beszélni. Mindketten tudjuk, hogy az út végére értünk. Uli holnap megy vissza Santiagóba, nekem pedig ugyan lesz még egy fisterrai menetem, de biztos vagyok benne, hogy ilyen élményben nem lesz részem.

A többiek Johannes kivételével elmennek vacsorázni, mi hárman pedig iszunk egy utolsó pohár bort az egyik bárban. Elbúcsúzom Ulitól. Alig három napja találkoztunk, de hiányozni fog az öreg német.

Johannesszel visszamegyünk a szállásra. Rengeteg kaját vettem, egy részét odaadom neki és megbeszéljük, hogy reggel, indulás előtt csapunk egy nagy lakomát. Az éjszaka nyugodtan telik, még a képembe bámuló egerek sem képesek különösebben zavarni.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 4., vasárnap, Muxia – Fisterra

2007-12-18T19:35:00.000+01:00

Irány a világ vége. Hatnál tovább képtelen vagyok aludni, de Johannest csak hét előtt ébresztem, addig szépen kényelmesen elkészülődöm. A sportcsarnok előtt fergeteges zabálást rendezünk. Van egy kis spirituszos főzője, azon pirít kenyeret és süt kolbászt. Toast, lekvár, vaj – első fogás. Kenyér, kolbász, valami tubusos fűszerkeverék – második fogás. Kenyér, pástétom, sajt, vaj, joghurt – harmadik fogás. Gyümölcs – negyedik fogás. Ha ettől nem fogok fosni egész nap, mint a murányi ló, akkor semmitől…

Nyolc előtt sikerül elindulnom. Vár rám 30 kilométer, és háromra oda akarok érni Fisterrába. Johannes kicsit mintha kételkedne. Ő inkább busszal jön. A zarándokútja csak Santiagóig tartott, onnan már busszal járja be a környéket, a háta miatt.

A jelzések ezen a szakaszon katasztrofálisak, már az első kilométeren sikerül eltévednem, és feleslegesen gyalogolnom egy másikat. Felkaptatok egy meredek emelkedőn valami antennához, ahol véget ér az út, viszont szép kilátás nyílik Muxiára – talán mégsem volt ez annyira felesleges kitérő. Aztán valahogy sikerül kikerülnöm azt a részt is, ahol át lehet kelni a folyón egy olyan hídon, amit a bölcs hispánok tíz centivel a víz szintje alá építettek. Ha nagyon száraz az idő, akkor állítólag csak öt centis víz fedi. Viva Galícia. Lehet nem szeretni ezeket az embereket?

A búvárkodás helyett találok egy újabb Porfészkoszt, ahol a kutyák a véremre szomjaznak, és gyalogolhatok plusz 4 kilométert. A következő faluban az ismerős német házaspárba botlok, akik egy kocsma előtt szárítják a cipőjüket; ők megtalálták a hidat. Hehe.

Ez az utolsó gikszer, innentől már jól haladok. Az eső néha szemerkél, de szinte már észre sem veszem – mintha Galícia szerves részét képezné. Az út kétharmadánál találkozom az első, Fisterrából Muxiába tartó zarándokokkal. Felülök ebédelni egy kert kőfalára, és nemsokára előkerül a gazda is. Remekül elbeszélgetünk, néha azt kívánom, bárcsak értenénk egymást. Elnyerhettem a szimpátiáját, mert a társalgás végén körbejár a kertjében, és szed nekem két szép almát. Az élet apró örömei.

Micsoda szégyen, csak harmadikként érkezem a fisterrai alberguéhez. Öregszem, vagy mi a szösz. Ám az előttem lévők megnyugtatnak: ők Ceeből jöttek, alig 12 kilométerről. Utánam tíz perccel befut Johannes busza. Mivel nem gyalog/bringával/lovon/akármin érkezett Santiagoból, nem kaphat szállást, de szerencsére rengeteg kiadó szoba van a városban.

Elkezd szakadni az eső, és egymás után jönnek a ronggyá ázott zarándokok. Hamarosan betelik az albergue, az ezután érkezőknek már valamelyik hostalban kell megszállniuk.

Este megteszem az utolsó kilométereket, elsétálok a világítótoronyhoz és útközben, az utolsó templomban begyűjtöm az utolsó pecsétet. A hely tényleg olyan, mint a világ vége, és ezt az érzést tovább erősíti a hullámokban hömpölygő, sűrű köd, a meredek sziklák, a zord időjárás és a torony percenként kétszer megszólaló ködkürtje. Hátborzongató az egész. Szépségben Muxia nyomába sem érhet, nyomasztó hangulatával együtt mégis méltó befejezése az útnak – vagy inkább levezetése, kiegészítése, hiszen a csúcspont egyértelműen Muxia volt. Hallójárataim épségét kockáztatva lejjebb merészkedek a földnyelv végéhez, de közvetlen közelről pont megnyerem magamnak a kürtöt, és berezonál a fejem, mintha gránátnyomás érte volna. Gyorsan visszamenekülök, mielőtt kiesne a fogamból a tömés. Felülök egy sziklára, meggyújtom a Ritától kapott gyertyát és várom a naplementét, de rövidesen rá kell jönnöm, hogy a köd miatt esélyem sincs a sikerre. Úgy tűnik, ez ma nem adatik meg nekem, de szinte számítottam is valami hasonlóra. Mit várok még Muxia után? Otthagyom a gyertyát és visszatérek a városba. Ennyi volt, nincs több gyaloglás.

Annak idején Ritával megbeszéltük, hogy Fisterrában egy fejedelmi vacsorával zárjuk le az utat. Hazautazásakormegkért, hogy ha odaérek, gyújtsam meg a gyertyáját, építsek homokvárat és áztassam meg a lábam az óceánban. Az utolsó kettőt az időjárás tette lehetetlenné, az elsőt pedig Rita váratlan hazautazása. Maradt a gyertya… hm, 25 százalék, nem túl jó eredmény.

Az alberguében főzőcske zajlik, az időközben ismét előkerült Johannes a lelkemre köti, hogy tartsak velük, amikor elkészül a kaja. Közben elmegyek sétálni egyet, és ismét eszembe jut, hogy ma Ritával kellene itt ünnepelnem. Johannesék talán elnézik nekem, ha mégsem leszek jelen. Beülök az O’Fragon névre hallgató étterembe, és rendelek. Az étel, a kiszolgálás, a bor, minden kitűnő. Apró kommunikációs probléma: egy pohár helyett egy üveg bort hoznak. Pontosan 11-re, zárásra érek vissza a szállásra, enyhe alkoholos befolyásoltság alatt. Pillanatok alatt bealszom.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 5., hétfő, Fisterra – Santiago

2007-12-18T19:34:00.000+01:00

Szokatlan ébredés. Nem kell csomagolnom, sietnem, a busz csak 11-kor indul vissza Santiagóba. Fél kilenckor reggeli az alberguében, aztán még egy utolsó séta a városban. Mindenhol ismerős arcok tűnnek fel – a zarándokok, akikkel az elmúlt négy nap során találkoztam. Egymásra mosolygunk, integetünk. Még El Mariachi is felbukkant, az olasz gitáros, akiről kiderül, hogy valójában francia. Kár, pedig rendes kölyöknek tűnt, és olyan talján feje volt.

Két és fél órás buszozás után ismét Santiagóban vagyok. Irány a dormitórium, a maradék három éjszakát már ott fogom eltölteni. Mivel a kijelölt ágy már foglalt, adnak egy másikat. Az is foglalt. A harmadik végre üres. Elmegyek ebédelni, aztán tartok egy utolsó nagymosást, és lófrálok egyet a városban. Most már semmihez sincs kedvem, legszívesebben mennék haza. Hosszú lesz ez a három nap. Nem is a gyaloglás hiányzik, inkább az új ismerősök, akik néhány napig az útitársaim voltak: Uli, Lina, Anette, Johannes, El Mariachi.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 6., kedd, Santiago

2007-12-18T19:33:00.000+01:00

Mivel a cuccaim még száradnak, délelőtt nem nagyon tudok mit csinálni, ezért csak reggelizni és netezni merészkedek ki a hidegbe. A vásárlást és a városnézést délutánra tartogatom, addigra talán még a nap is kisüt. Az alberguébe két magyar srác érkezik – Andris és Gábor. A francia úton jöttek, egy napot pihennek, azután indulnak tovább Fisterrába. Élménybeszámolót tartunk, aztán elmegyünk bevásárolni. Útközben Andris elmeséli, hogy ők vegetáriánus étrenddel jöttek végig az úton. „Egyébként nem vagyunk vegák, de megfogadtuk, hogy az úton nem eszünk húst. Elvégre a camino a lemondásról is szól, nem?” – És azzal nagyot szív a cigijéből. Szerencsére ő is átérzi a helyzet fonákságát, így nem kell egyedül röhögnöm.

Délután megejtem a sokáig halogatott városnézést, fényképezést Vagyis megejteném, merthogy elered az eső. Nem akarok visszamenni a szállásra, inkább beülök netezni fél órára. A fél órából három lesz, mert az eső folyamatosan szakad. Végül ráúszással megközelítem az alberguét, természetesen sikerül szarrá áznom. Minden kultúrprogramot másnapra halasztok, egyébként is fáj a torkom. Valószínűleg megfáztam.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 7., szerda, Santiago

2007-12-18T19:16:00.000+01:00

Azzal az elhatározással kelek fel, hogy ma kipróbálom a kaját a Parador hotelben. Szólok Andriséknak is, hogy jöjjenek oda. Útközben betérek egy szimpatikus kávézóba, mert nem bírom ki 11-ig táplálék nélkül. Mint kiderül, jól tettem. Fél 11-kor már ott vagyok a hotel garázsának bejáratánál, Andrisék sehol. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy más sem jön, és negyed 12-kor elunom a várakozást. Elkönyvelem magamban, hogy kamu volt az egész, derék ősparaszt honfitársam átvert. Bemegyek a hotelbe készíteni néhány képet, és amikor jövök kifelé, a biztonság kedvéért még lenézek a garázshoz. Észreveszek egy erősen zarándok külsejű alakot. Odamegyek és megkérdem, mire vár. Az ebédre, ami teljesen meglepő módon délben van. Hurrá, akkor csak az időpontot tudtam rosszul, mégiscsak szerencsét próbálhatok. A zarándok brazil, angolul alig tud néhány szót, de szemlátomást rutinos Parador-látogató. Nemsokára érkezik egy francia pár is – ismerősök, Fisterrában a mellettem lévő ágyon aludtak. 12-kor kijön egy szállodai alkalmazott, beszedi a compostela másolatokat és elmagyarázza, hogy merre kell menni. Nekem aztán mondhatja. Szerencsére a brazil éhenkórász tudja az utat.

Belső udvarokon, hátsó folyosókon megyünk keresztül, és végül megérkezünk a konyhába. A kaja meglehetősen egyszerű: egy szép darab burgonyás omlettféle, leves, alma, kiwi, vörösbor, és szedhetünk magunknak salátát, paradicsomot, hagymát, bacont, kukoricát, kolbászt, sült húst, sütit, kenyeret, amennyit csak akarunk.

Csak négyen vagyunk, a franciákkal remekül elkvaterkázunk vagy másfél órán keresztül. Affene, megint két normális francia… mi lesz így az előítéleteimmel?

A nap további részét mászkálással, nézelődéssel töltöm. Meglátogatom a peregrino múzeumot, élvezem a napsütést. Most már jól érzem magam Santiagóban, főként hogy néha ismerős arcokat is látok a fisterrai-muxiai útról. Este beülök egy étterembe vacsorázni, aztán visszaindulok az alberguébe. Csakhogy a katedrális előtti téren igazzy spanyol fiestába csöppenek. Kb. 10 zenész nyomja a koncertet gitárral, harmonikával, síppal-dobbal-nádihegedűvel. Pillanatok alatt összegyűlik vagy 100 ember, és elszabadul a jókedv. A népek énekelnek, táncolnak, pokoli jó a hangulat. Éjfél előtt negyed órával indulok vissza a szállásra, nehogy bezárják az orrom előtt. Útközben, a tök üres utcán még belebotlom kedvenc baseballsapkás zenészembe, és meg kell állnom végighallgatni a „Still got the blues”-t. Tökéletes befejezése az útnak.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 8., csütörtök, Santiago-London

2007-12-18T19:12:00.000+01:00

Rettenetesen szarul aludtam. Egyrészt az utazás előtti izgalom, másrészt a fájós torkom és a patakokban folyó taknyom miatt. Éjjel kettőkor még fent voltam, hallgattam a dormitóriumban visszhangzó horkolást. Valaki nem bírta a zajt, és időnként tapsolt, fütyült, sziszegett. A horkolás ettől ugyan nem maradt abba, de vagy húsz másik zarándok felébredt és anyázott. A másik húsz meg röhögött. Jómagam annyival járultam hozzá az Általános Nagy Népi Jókedvhez, hogy néha eltüsszentettem magam – akkor néhány percre csend lett. Végül sikerült aludni vagy három órát.

Hajnalban már fent vagyok, harákolva pakolok. Mások is ezt teszik (harákolás nélkül), sok zarándok indul ma haza, vagy tovább Fisterrába. Andris már lelépett, Gábortól még el tudok búcsúzni. A buszom csak 11-kor indul, de én 9-kor már a városban császkálok. Reggelizni akarok, de alig találom meg a tegnapi kávézót. A kocsmáros rám néz, elvigyorodik: „Uno grande cafe con leche, uno croissant.” Hű, micsoda memória, de csalódást kell okoznom neki, mert nagyon éhes vagyok: két croissant-t kérek. Azért jó nagy borravalót hagyok neki, hátha megismer, amikor legközelebb erre járok.

Még egyszer elsétálok a katedrálishoz, és ramaty állapotom ellenére nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak össze a most érkező peregrinókkal. Aztán kaját veszek az útra, mert egy teljes napot Londonban kell töltenem, és mivel a gyomorforgatóan giccses, visszataszító ajándéktárgyaknak már a látványától is sugárban hányok, beszerzek egy halom tarta de santiagót. Az ideális ajándék, és még finom is.

A reptéren a változatosság kedvéért most tömeg van, de sikerül az elsők között becsekkolnom, így jó helyem van a gépen. Útközben belázasodom, és okos módon se kaját, se italt nem vittem fel magammal. A nálam lévő ajándék tartákat mégsem ehetem meg, akkor inkább elpatkolok. Szerencsére egy tábla csokit az övtáskámba dugtam, az életben tart, amíg elérjük Londont. Az út nem hosszú, de így is majd szomjan halok. Nem merek kérni semmit, mer’ egyrészt drága, másrészt akkor rögtön látnák, hogy dögrováson vagyok. Biztos karanténba zárnának, vagy mittudomén.

Stansteden visszakapom a hátizsákom, és az első dolgom berohanni a csomagkiadónál lévő vécébe, hogy igyak egy kis vizet. A pakkot ledobom a bejárat mellett, csak nem viszik el. Sorba állok a csapnál, amikor bemondják, hogy a gazdátlanul hagyott csomagokat ebben a részlegben azonnal elszállítják és megsemmisítik. Pánikba esve rohanok ki, egy minden hájjal megkent smasszer persze már ott legyeskedik a tartáim körül. Határozottan elhessegetem (értsd: szánalmas nyüszítéssel próbálom meggyőzni, hogy nem vagyok terrorista), sértődötten felkapom a pakkom és kivonulok a reptér elé.

Először el sem hiszem, hogy Londonban vagyok. Legalább 32 fok, verőfényes napsütés. Kicsit megnyugszom, amikor megpillantom a Union Jacket – oké, mégsem tévedtem el. A reptér előtti füves sávon több száz zarándok, turista, csöves heverészik, és élvezi a napsütést. Tiszta Woodstock, már csak a zene hiányzik.

Én is leheveredem haldokolni. Olyan 39 fokos lázam lehet, én sosem adom alább. Kábé fél óra kell, hogy összeszedjem magam és lábra tudjak állni. Sikerül megkajálnom, de még mindig szomjan döglök, el kell jutnom egy mosdóig. Megoldom a feladatot, útközben csak kétszer ülök le pihenni. A mosdóban persze csak ihatatlan, kézmosáshoz ideális, kellemesen meleg víz folyik a csapból. Angolok…

Egy újabb nekifutással veszek egy üveg ásványvizet az egyik shopban, és most már minden szükséges dologgal fel vagyok vértezve ahhoz, hogy meleg napsütésben, a füvön heverészve, jóllakottan haljak meg. Delíriumban váltok néhány szót a többi zarándokkal (sok-sok kérdés az északi útról), és roppant jóleső esemeseket kapok otthonról. Jé, valaki még emlékszik, mikor jövök haza?

Az éjszakát a reptéren próbálom tölteni, remélem a bioztonságiak nem paterolnak ki. Londonba bemenni drága, a szállás szintén, és egyébként is mozgássérült vagyok. Amikor odakint lemegy a nap, kiválasztok egy szimpatikus padot a váróban és beleájulok. A láz nem csökken, folyamatosan ráz a hideg. Viszont meg kell állapítanom, hogy a szóbeszéddel ellentétben az angol lányok nagyon is dögösek… hm, bár könnyen lehet, hogy egy nemzetközi repülőtér nem a legideálisabb hely a mintavételre.

Egy helyes lányka letelepszik mellém, szemlátomást hosszabb maradásra rendezkedik be. Egy idő után bedobom magam, és minden bátorságomat összeszedve, véreres szemmel, taknyomat és nyálamat folyatva odavetem neki, hogy 3 perc múlva jövök, és figyeljen a csomagomra – azzal elrohanok a budi irányába. Dolgom végeztével visszatérek és befejezem a mondatot: „…nehogy a biztonságiak elvigyék és megsemmisítsék, mint veszélyes ojjektumot.” Megértés csillan a szemében. No, mára is megvolt a nemi élet, back to work: folytatódhat a haldoklás.

A reptéren egyre kevesebb az utas, félő hogy a smasszerek hamarosan hajtóvadászatot indítanak a hozzám hasonló csellengők ellen. A géppisztolyos, golyóálló mellényes zsaruk elég ijesztő látványt nyújtanak, ahogy a váróban cirkálnak. Sebaj, majd gyors helyváltoztatásokkal operálok, és mindenkivel beszélgetésbe elegyedek.

Szerintem még éjfél előtt agyonlőnek.

Előző nap---------------------------------------------------Következő nap

2005. szeptember 9., péntek, London-Budapest

2007-12-18T19:09:00.000+01:00

Tévedtem. Átaludtam az éjfélt, és a kutya sem zargatott. A Stansted ilyen szempontból kiváló hely, viszont az összes szék karfás és rögzített. Élelmes hősünk azonban megtalálta az egyetlen letört karfájú széket, ahol a hátizsákjából párnát rögtönözve végig tudott dőlni. Fél fontért vettem lázcsillapítót a reptéri gyógyszertárban, bekaptam két szemet, és már lehetett is durmolni. Bebugyoláltam magam a poláromba, és kétórás görcsölés után máris klasszisokkal jobban éreztem magam. Mondjuk leizzadtam és bűzlök mint egy vaddisznó, de a gyógyulás érdekében áldozatokat kell hozni. Az útitársaimnak.

Délutánig eltöltöm valahogy az időt, aztán becsekkolok és várom a beszállást. Itt már rengeteg magyar van, utaznak haza. Meg sem kell szólalniuk, messziről felismerni az észak-balkáni stílust. Egy kis csoport álldogál nyugodtan beszélgetve a beszállásnál – ők az angolok. Egy nagyobb horda a pultnál lökdösődve próbál helyezkedni, mindenki első akar lenni. Ők a honfitársaim. Vajon senki sem szólt nekik, hogy a jegyek adott helyre szólnak? Mitől félnek, hogy állniuk kell a repülőgépen?

Vissza akarok menni a caminóra…

Hazafelé szerencsére egy normális srác mellett ülök, elég jól eldumálgatunk a leszállásig. Mire megérkezünk, nagyjából a lázam is elmúlik.

7 hét után újra itthon.

Előző nap